A Rolls-Royce ajtaja hangtalanul csukódott be mögöttem.

Az utolsó pillanatban még láttam Ethan arcát.

Nem maradt rajta semmi abból a fölényes magabiztosságból, amellyel percekkel korábban a térdre kényszerített volna.

Most csak döbbenet volt.

És félelem.

A sofőr rám nézett a visszapillantó tükörből.

– Kisasszony, hazamegyünk a Carter-birtokra?

Egy pillanatra lehunytam a szemem.

– Nem. Először a központba.

– Igenis.

A telefonom újra rezegni kezdett.

Ethan.

Aztán Margaret.

Aztán Charlotte.

Nem vettem fel.

Másodpercekkel később azonban megjelent egy ismeretlen szám.

„Amelia, beszélnünk kell. Nem tudtuk, ki vagy.”

Keserűen elmosolyodtam.

Pontosan ez volt a lényeg.

Három évig azt akartam megtudni, hogy Ethan engem szeret-e.

Nem a családi nevemet.

Nem a pénzemet.

Nem az örökségemet.

Engem.

És most már tudtam a választ.

Nem.

A férfi, akit feleségül akartam venni, nem engem választott.

Azt a nőt választotta, akiről azt hitte, hogy nincs semmije.

A telefonomon megnyitottam egy régi mappát.

CARTER HOLDINGS – TULAJDONOSI SZERKEZET

A dokumentum tetején egy név állt:

Amelia Victoria Sinclair.

Az én nevem.

Három évvel korábban, amikor megismerkedtem Ethannel, szándékosan nem mondtam el neki, hogy én vagyok a Sinclair-birodalom egyetlen örököse.

A családom több száz millió dolláros vállalatokat birtokolt.

Édesapám halála után én örököltem a Sinclair Trust irányítását.

És ami még fontosabb:

a Carter Holdings legnagyobb részvénycsomagja is az én vagyonkezelőmön keresztül volt ellenőrzés alatt.

Ethan ezt soha nem tudta.

Azt hitte, a családja építette fel a birodalmat.

Valójában az én családom finanszírozta.

És most lejárt a türelmem.

– Állítsák le az összes Carter-számlát – mondtam a jogászomnak, amikor felhívtam.

– Már folyamatban van.

– A hitelkereteket is.

– Igen.

– És a részvények átruházását?

A vonal túlsó végén rövid csend lett.

– Amelia, biztos benne?

– Teljesen.

– Akkor egy dolgot tudnia kell. Ha ezt most végrehajtjuk, Ethan Carter elveszíti az ellenőrzést a vállalat felett.

– Tudom.

– És a ház?

Lenéztem a véres tenyeremre.

– Az sem az övé.


Eközben a Carter-kastélyban teljes káosz tört ki.

Ethan az irodájában állt, amikor a telefonja újra megszólalt.

– Mi az, hogy felfüggesztették a számláimat?

A pénzügyi igazgatója sápadt arccal nézett rá.

– Nem csak a számláit, Mr. Carter.

– Akkor mit?

– A vállalat hitelkereteit. A befektetési alapokat. Több személyes számlát is.

Ethan ökölbe szorította a kezét.

– Ki csinálta ezt?

A férfi lenyelte a félelmét.

– A Sinclair Trust.

Ethan arca megmerevedett.

– Ez lehetetlen.

Margaret berontott az irodába.

– Ethan! Charlotte ügyvédje azt mondja, hogy az ékszer miatt rendőrségi ügy lehet!

– Nem érdekel az ékszer!

– Akkor miért vagy ilyen ideges?

Ethan felé fordult.

– Az a lány.

– Amelia?

– Igen.

Margaret értetlenül nézett rá.

– Mit tett?

Ethan elővette a telefonját, és megmutatta neki a képernyőt.

A nő néhány másodpercig csak bámulta.

– Sinclair…

– Igen.

– Nem lehet.

– Én is ezt mondtam.

Charlotte lassan belépett az ajtón.

– Mi történik?

Margaret ránézett.

– Tudod, ki volt Amelia?

Charlotte elmosolyodott.

– Egy senki.

Ethan felnézett.

– Nem.

A mosoly eltűnt Charlotte arcáról.

– Tessék?

– Ő Amelia Victoria Sinclair.

A csend olyan mély lett, hogy hallani lehetett az óra kattogását.

Charlotte arca elsápadt.

Margaret pedig lassan leült.

Mert most már mindketten tudták, mit jelentett ez.

Az a „senki”, akit percekkel korábban megaláztak…

a világ egyik leggazdagabb családjának örököse volt.

És ami még rosszabb:

a Carter-birodalom legfontosabb részvényei hozzá tartoztak.


Másnap reggel minden újság címlapján ugyanaz a hír jelent meg.

„Csendben átvette az irányítást a Sinclair Trust a Carter Holdings felett.”

A tőzsde megnyitása után a Carter részvényei zuhanni kezdtek.

Ethan azonnal felhívott.

Most már nem volt benne büszkeség.

Csak kétségbeesés.

Felvettem.

– Amelia…

Nem szóltam.

– Kérlek, hallgass meg.

– Tegnap te azt mondtad, hogy térdre kell ereszkednem.

– Tudom.

– És most?

Hosszú csend.

– Most én kérem, hogy találkozz velem.

Elmosolyodtam.

– Miért?

– Mert szeretlek.

A mosoly eltűnt az arcomról.

– Nem.

– Amelia…

– Ha szeretnél, tegnap nem ütöttél volna meg.

A vonal másik végén csend lett.

– Én nem…

– Nem te ütöttél meg?

Ethan nem válaszolt.

– Nem állítottál meg?

Csend.

– Nem mondtad, hogy Charlotte jobb nálam?

Még nagyobb csend.

– Akkor mit szeretnél most tőlem, Ethan?

Végül halkan megszólalt:

– Egy második esélyt.

Lehunytam a szemem.

Három évvel ezelőtt bármit odaadtam volna ezért a mondatért.

Most azonban már nem jelentett semmit.

– Megkapod.

Ethan megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hol?

– A Sinclair Towerben.

– Mikor?

– Holnap.

– Rendben.

– És Ethan?

– Igen?

– Charlotte is jöjjön.

A hangja azonnal megváltozott.

– Miért?

– Mert van még valami, amit egyikőtök sem tud.

És letettem.


Másnap reggel Ethan és Charlotte együtt érkeztek a Sinclair Towerbe.

A lift ajtaja kinyílt.

Én az üvegfal előtt álltam.

Nem abban az egyszerű ruhában, amelyben három évig éltem.

Most fekete kosztümöt viseltem, a hajam hátrafogva, a kezemben egy vékony fekete dossziéval.

Ethan megállt.

Charlotte pedig döbbenten nézett rám.

– Üljetek le – mondtam.