Ethan lassan leült.
– Mit akarsz?
A dossziét az asztalra tettem.
– Az igazságot.
Kinyitottam.
Az első dokumentumot Ethan elé csúsztattam.
Az arca elsápadt.
– Ez… mi?
– Az édesapád húsz évvel ezelőtt kölcsönt kapott a Sinclair családtól.
Lapozott.
– Azt mondta, hogy ezt visszafizette.
– Nem fizette vissza.
A második dokumentum következett.
– Sőt. A Carter Holdings részvényeinek egy részét biztosítékként adta át.
Charlotte közbeszólt.
– Ez nem bizonyít semmit.
Ránéztem.
– Még nem.
Elővettem az utolsó papírt.
– Ez viszont igen.
Ethan kezébe adtam.
A tekintete végigfutott rajta.
Majd megállt.
– Nem…
A hangja elcsuklott.
– Ez az eredeti szerződés.
– Igen.
– A teljes vállalat…
– Soha nem volt teljesen a Carter családé.
Felnéztem rá.
– És most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor eldöntöm, hogy megmentem-e.
Ethan lassan felállt.
– Amelia, kérlek.
– Nem.
– Könyörgöm.
– Tegnap még térdre akartál kényszeríteni.
A szemébe néztem.
– Ma én döntöm el, hogy egyáltalán kapsz-e lehetőséget arra, hogy újra felállj.
Charlotte hirtelen felállt.
– Ez nevetséges! Ethan, nem hagyhatod, hogy ez a nő—
Az ajtó ekkor kinyílt.
Egy ügyvéd lépett be.
– Amelia kisasszony, megérkezett a rendőrségi jelentés.
Ethan megfordult.
– Milyen jelentés?
Az ügyvéd rám nézett.
– A gyémántóráról.
Charlotte arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.
Én pedig először mosolyodtam el igazán.
– Igen.
Kinyitottam a telefonomat.
– Mert az óra soha nem tűnt el.
Ethan megdermedt.
– Akkor hol van?
Ránéztem Charlotte-ra.
– A szobájában.
A mosoly teljesen eltűnt az arcáról.
És ekkor rájöttem valamire.
Aznap este nem csupán a Carter család dobott ki engem.
Ők saját magukat dobták ki abból az életből, amelyet én biztosítottam nekik.
De még nem tudták a legrosszabbat.
Az óra eltűnése csak a kezdet volt.
Mert a felvétel, amely bizonyította, ki lopta el…
Charlotte hangját is rögzítette.






