Ethan lassan leült.

– Mit akarsz?

A dossziét az asztalra tettem.

– Az igazságot.

Kinyitottam.

Az első dokumentumot Ethan elé csúsztattam.

Az arca elsápadt.

– Ez… mi?

– Az édesapád húsz évvel ezelőtt kölcsönt kapott a Sinclair családtól.

Lapozott.

– Azt mondta, hogy ezt visszafizette.

– Nem fizette vissza.

A második dokumentum következett.

– Sőt. A Carter Holdings részvényeinek egy részét biztosítékként adta át.

Charlotte közbeszólt.

– Ez nem bizonyít semmit.

Ránéztem.

– Még nem.

Elővettem az utolsó papírt.

– Ez viszont igen.

Ethan kezébe adtam.

A tekintete végigfutott rajta.

Majd megállt.

– Nem…

A hangja elcsuklott.

– Ez az eredeti szerződés.

– Igen.

– A teljes vállalat…

– Soha nem volt teljesen a Carter családé.

Felnéztem rá.

– És most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor eldöntöm, hogy megmentem-e.

Ethan lassan felállt.

– Amelia, kérlek.

– Nem.

– Könyörgöm.

– Tegnap még térdre akartál kényszeríteni.

A szemébe néztem.

– Ma én döntöm el, hogy egyáltalán kapsz-e lehetőséget arra, hogy újra felállj.

Charlotte hirtelen felállt.

– Ez nevetséges! Ethan, nem hagyhatod, hogy ez a nő—

Az ajtó ekkor kinyílt.

Egy ügyvéd lépett be.

– Amelia kisasszony, megérkezett a rendőrségi jelentés.

Ethan megfordult.

– Milyen jelentés?

Az ügyvéd rám nézett.

– A gyémántóráról.

Charlotte arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.

Én pedig először mosolyodtam el igazán.

– Igen.

Kinyitottam a telefonomat.

– Mert az óra soha nem tűnt el.

Ethan megdermedt.

– Akkor hol van?

Ránéztem Charlotte-ra.

– A szobájában.

A mosoly teljesen eltűnt az arcáról.

És ekkor rájöttem valamire.

Aznap este nem csupán a Carter család dobott ki engem.

Ők saját magukat dobták ki abból az életből, amelyet én biztosítottam nekik.

De még nem tudták a legrosszabbat.

Az óra eltűnése csak a kezdet volt.

Mert a felvétel, amely bizonyította, ki lopta el…

Charlotte hangját is rögzítette.

Tisztázd, hogyan ütött meg EthanOldd fel a részvények tulajdonjogi ellentmondását