“Ismerősnek tűnik ez a nő?”
Rachel alig pillantott rá.
“Ez egy sajtófotó. És akkor mi van?”
Nagyítottam a képet.
Ezúttal az egyik barátja közelebb hajolt.
“Várj, Rachel.”
Rachel eltaszította.
“Most nem.”
A barátnője a fotóról az arcomba nézett.
Aztán vissza a fényképhez.
“Rachel, azt hiszem—”
“Elég!”
Rachel hangja élesen felemelkedett.
Rám mutatott.
“Ez szánalmas. Úgy jöttél be a házunkba, mint egy csavargó, és most megpróbálod szabotálni a karrieremet, mert nem bírod, hogy sikeres vagyok.”
Jarred előrelépett.
“Vanessa, kérj bocsánatot.”
“Kérdések feltegetéséért?”
“Azért, mert megszégyenítettem a barátnőmet.”
Apa csatlakozott hozzá.
“Figyelmeztettelek, hogy ne csinálj jelenetet.”
“Apa, hazudik.”
“Kiváló munkája van, Vanessa. Örülnöd kellene neki.”
“Kezdő szintű értékesítési pozíciója van.”
Rachel szája tátott maradt.
“Hogy mersz!”
“És ő már talál ki találkozókat a vezérigazgatóval.”
Jarred a bejárati ajtó felé mutatott.
“Menj ki.”
Ránéztem.
“Komolyan?”
“Nem engedem, hogy a saját házamban támadd meg a barátnőmet.”
Apa keresztbe fonta a karját.
“Hallottad a testvéredet.”
Rachel elégedett mosollyal összefonta a karját.
Aztán még egy utolsó sértést is hozzátett.
“Ne aggódj, Vanessa. Ha már nem keserűdsz, akkor is megnézem, hogy Helixnek szüksége van-e még egy takarítónyra.”
Néhányan nevetettek.
Rezegett a telefonom.
Marcus Thorne, az értékesítési alelnökünk, üzenet.
Rachel Miller? Igen, próbaidős junior ügyfélkezelő. Miért?
Megnéztem az üzenetet.
Aztán az apámra.
Aztán a bátyámra.
Aztán Rachelre, aki még mindig mosolygott, mintha nyert volna.
Feloldottam a telefonomat, és megnyitottam a nyilvános Helix Media weboldalt.
“Rachel, azt mondtad, közel állsz a vezérigazgatóhoz?”
“Nagyon.”
“Elég közel ahhoz, hogy felismerjem?”
“Nyilvánvalóan.”
Megfordítottam a telefonomat.
A képernyőn a pénteki felvásárlási bejelentés hivatalos cégfotója is látható.
Rachel bámult.
A pezsgőpohara félúton megállt a szájánál.
Kinagyítottam a fényképet, és az arcom mellé szorítottam.
“Akkor van még egy utolsó kérdésem.”
Apám összevonta a szemöldökét.
“Vanessa, mit csinálsz?”
Figyelmen kívül hagytam.
“Rachel, miért sértetted az egész estét azzal, hogy sértegeted azt a nőt, aki aláírja a fizetésedet?”
Először egész este semmit sem mondott.
Aztán megcsörgött a telefonom.
A hívó neve jelent meg a képernyőn.
MARCUS THORNE — ÉRTÉKESÍTÉSI ALELNÖK, HELIX MEDIA.
Válaszoltam.
“Marcus, hangszórón vagy.”
Az első szavai miatt mindenki a szobában felém fordult.
“Vanessa, előhúztam Miller munkaügyi aktáját. Van valami, amit tudnod kell, mielőtt újra belép az irodánkba.”
2. RÉSZ — A VEZÉRIGAZGATÓNAK NINCS SZÜKSÉGE AZ ENGEDÉLYEDRE
“Vanessa, kérdeznem kell valamit. Engedélyezte Rachel Millert, hogy hozzáférést kérjen az executive stratégia fájlokhoz?”
Marcus hangja tisztán hallatszott a telefonomon keresztül.
Rachelre meredtem rá.
Abbahagyta a mosolygását.
“Nem, Marcus. Nem tettem.”
“Én is így gondoltam. Az IT ma délután egy nevedre benyújtott kérelmet jelezett. Azt állította, hogy személyesen jóváhagytad.”
Ránéztem arra a nőre, aki épp egy órát töltött azzal, hogy elmagyarázza nekem a vállalati vezetést.
“Megtette?”
“Igen. A menedzsere gyanakvó volt, mert csak öt napja van itt. Hétfőn akartam felhívni a figyelmedre.”
Kikapcsoltam a hangszórót.
“Marcus, tartsd meg a kérést, és küldd el mindent a HR-nek és a jogi osztálynak. Néhány perc múlva privátban hívlak.”
“Értettem.”
Befejeztem a hívást.
Senki sem mozdult.
Aztán apa kínosan felnevetett.
“Nos, ez tényleg drámai volt.”
Ránéztem.
“Mi volt?”
“Ez a kis előadás. Nem tudom, kit fizettél, hogy hívjatok, Vanessa, de kezd nevetségessé válni.”
Valójában mosolyogtam.
Harminckét év után apám végre meglepett.
Három lépésre állt az igazságtól, és még mindig olyan magyarázatot keresett, ami miatt én vagyok a kudarc.
“Apa, azt hiszed, felbéreltem valakit, hogy alelnöknek adja ki magát a saját cégemben?”
“A saját céged?”
Felhorkant.
“Vanessa, elég legyen.”
Rachel hirtelen előrelépett.
“Pontosan! Nyilvánvalóan színlel. Az a cég több száz alkalmazottat dolgozik. Valószínűleg ismer valakit, aki ott dolgozik.”
“Hétszáznegyvenhárom,” javítottam ki.
Rachel megállt.
“Elnézést?”
“Hétszáznegyvenhárom alkalmazott, beleértve az újsóbb munkatársainkat is. Hat országban is vannak vállalkozóink, de nem számolom őket alkalmazottaknak.”
Jarred összevonta a szemöldökét.
“Ness, honnan tudnád ezt?”
“Mert jóváhagytam a pénteki létszámjelentést.”
Rachel megrázta a fejét.
“Nem. Semmiképp sem vagyok.”
Újra felé fordítottam a telefont.
A felvásárlási bejelentés még nyitva volt.
Ott álltam, a pénzügyi igazgatónk és a Redpoint vezetői csapata mellett.
A fénykép alatt a nevem volt.
Vanessa M. Mitchell — Alapító és vezérigazgató, Helix Media.
Rachel egyik barátja közelebb lépett.
Elolvasta a feliratot.
Aztán rám nézett.
“Ó, Istenem.”
Rachel kivette a telefont a kezemből.
Egy hülye pillanatra azt hittem, hogy talán átdobja a szobán.
Ehelyett a képet bámulta.
Az ujjai végigsiklottak a képernyőn, kibővítve az arcomat.
Aztán lefelé görgetett.
Voltak rólam fotók technológiai konferenciákon, egy interjú a bővítésünkről, és egy másik cikk a felvásárlásról.
Mindent egyre kétségbeesésen olvasott.
“Ez nem lehetséges,” suttogta.
Visszavettem a telefonomat.
“Melyik rész?”
A pulóveremre mutatott.
“Így nézel ki.”
Lenéztem.
“Pamut, Rachel. Nagyon gyakori anyag.”
“De te vezeted azt az autót.”
“Igen. Szinte minden reggel kezdődik. Nagyon közel vagyunk egymáshoz.”
Senki sem nevetett.
Vállat vontam.
“Nehéz terem.”
Rachel Jarredre nézett.
“Azt mondtad, hogy a nővéred csődben van!”
Jarred rám nézett.
“Azt hittem, hogy az.”
“Tévedtél,” mondtam.
Apa közelebb lépett.
“Vanessa, komolyan azt mondod, hogy a Helix Media tulajdonosa?”
“Tíz éve alapítottam.”
“De a Helixet a VM Holdings vásárolta meg.”
“A VM Holdings az én holdingcégem.”






