“Csak azt akartam, hogy az unokám a víz közelében legyenek,” mondta. “Egy folyó mellett nőttem fel. Ez ennyire szörnyű? Azt akartam, hogy nekik is legyen az, ami nekem van.”
“Akkor vegyél nekik egy folyót,” mondtam.
Hiroshi, aki odasétált, és az ajtóban állt a kávéjával, hangot adott ki a bögréjének.
Anyám rámutatott. “És ki ez az ember, és miért van minden beszélgetésben?”
“Itt lakik,” mondtam. “A harmincadig. A megállapodásban van, ami szintén a mappában van, amit senki sem olvas.”
“Elolvastam,” mondta apám halkan.
Mindenki ránézett.
“Csütörtök este. Mindezt. Nem tudtam aludni.” Megdörzsölte az arcát. “A neve. Csak a neve, minden oldalon. A bank ötszázhetvenezreért kapta meg. Ha ez a hely kudarcot vall, akkor ő veszíti el az irányítást, nem én. Nem te, Judy. Nem Marlon.”
“Rodolfo.”
“Nem.” A kezét az asztalra tette, mindkettőjüket a borgyűrű tetejére. “Nem. Mondtam a lányomnak, hogy részt vettem ebben, a saját asztalánál, a baba előtt. Kiabáltam. Hat éve kiabáltam erről a pénzről, és három év alatt visszafizette, és egyszer sem köszöntem meg. Egyszer sem.”
Felém fordult. A szeme nedves volt, és dühös volt emiatt.
“Köszönöm,” mondta. “Azért, mert visszafizetett.”
Nem tudtam, mit kezdjek ezzel. Hat évig vártam, hogy halljam, és most az asztalterítőn ült közöttünk, mint egy leejtett villa.
“Szívesen,” mondtam.
Anyám felkelt. Odament az ablakhoz, ahhoz a nagyhoz, ami a vízre néz. Senki sem követte őt.
Marlon nagyon szépen letette a második oldalt, és az asztal széléhez igazította.
“Akkor mit tegyek?” – mondta. “Tori. Mit tegyek? Nincs munkám. Nincs lakásom. Két gyerekem van anyám hátsó szobájában, és a kanapét a Marketplace-en hatvan dollárért eladtam.”
Íme, mit gondoltak mindenki az asztalnál, hogy csináljak. Anyám azt hitte, hogy megváltoztam. Apám azt hitte, kidobom őket, és soha többé nem beszélek senkivel, mert ő ezt tette volna. Crystal, később megtudtam, bűntudatból és húsz évig gyűlöletből gondolta, hogy Marlonnak adom a gondnok házát.
Csütörtök este mindhárom jutottak eszembe, miután elmentek. Hajnali egyig ültem a verandán kabátomban.
“Áprilisban veszek fel minket,” mondtam.
Marlon felnézett.
“Szezonális. Karbantartás és terület, májustól októberig. Kilenc kabin, egy dokk, egy fűnyíró, amiről azt mondják, száz éves. Óránként tizenhét dollárt fizet, és nem jár hozzá házzal.”
“Munkát ajánlasz.”
“Nem. Interjút ajánlok neked. Ugyanúgy, mint bárki más, aki jelentkezik. Március 1-jén posztolom a libby-i barkácsboltban és online is. Küldhetsz önéletrajzot, mint mindenki más.”
“Egy önéletrajz,” mondta anyám az ablakon. “A saját nővéréhez.”
“Egy vállalkozónak, anya. Akiknek banki hitele van. Aki nem engedheti meg magának, hogy valakit felvegyen azért, mert rokona vele.”
Apám nevetett. Egy rövid ugatás. A kezét a szája elé.
Marlon sokáig csendben maradt. Aztán megkérdezte: “Kell nyakkendőt hordanom?”
“Istenem, nem. Csak ne mondd, hogy van részed ebben a helyben.”
Crystal nevetett. Hangosan. Először ült vissza, mióta felállt, és kihúzta a kabátját.
Anyám elfordult az ablaktól.
“Szóval ennyi,” mondta. “Te nyertél. Te megkapod a lodgedat, a bátyád is kap önéletrajzot, én vagyok a gonosz.”
Senki sem válaszolt neki. Nem Marlon. Nem apát. Nem Crystal, akinek a fia a cipzár mellett aludt.
Felvette a táskáját, kisétált az Explorer bejárati ajtaján, majd egyedül ült a hátsó ülésen zárva az ajtóval, negyven percig, miközben mi a többiek maradék rövid bordákat ettünk a fazékból.
A Vörös Ajtó
Délben indultak. Apa kezet fogott Hiroshi kezével távozáskor, ami mindenkit meglepett, még Hiroshit is. Anyám soha nem szállt ki az autóból.
A meghajtó alján az Explorer megállt és hátrált. Marlon lehúzta az ablakot.
“Hendricks talán visszavisz télre,” mondta. “Részmunkaidős. Hétfőn hívom.”
“Jó.”
“Úgyis elküldöm az önéletrajzot.”
“Én is számítanám.”
Elhajtott.
November 30-án Hiroshi lánya lakásába költözött Coeur d’Alene-be. Hagyott nekem a tűzifát, egy listát, hogy melyik csövek fagynak meg először, és egy üveg saját méhbernyás lekvárral egy cetlivel, hogy az első vendégeknek. Ne engedd, hogy bárki megegye családi vacsorán.
Marlon önéletrajza március 2-án e-mailben, PDF formátumban jelent meg. Egy oldal volt. Két helyen is elírták, és a Skills: Képes javítani egy nálam idősebb fűnyírót. Crystal egyértelműen leírta ezt a sort.
Március 9-én interjút készítettem vele a lodge-ban, ugyanabban az asztalban, ő tiszta flanelingben, én pedig jogi jegyzetfüzetel. Minden kérdést feltettem neki, amit a másik négy jelentkezőnek is feltettem. Mindegyikre válaszolt. Papíron nem volt a legjobb jelölt. Ő volt az egyetlen, aki már átjárta a birtokot a tornyos esküvés közben, és az ereszcsatornákat nézte.
Március 12-én vettem fel. Tizenhét óránként, májustól októberig. Nincs ház. Egy februárban bérelt kétszobás Libbyből érkezik, és soha nem késett el.
Apám áprilisban jött fel, hogy segítsen a dokknál, és hozta a saját fúrógépét. Nem említett pénzt. Vacsoránál átadta a kenyeret, és azt mondta: “Ez a hely jól néz ki, Tori.” Ennyi az egész.
Anyám egyszer feljött, júniusban. Egy éjszakát a 3-as kabinban töltötte. Udvarias volt. Azt mondta a vendégeknek, hogy mindig én voltam a makacs. Nem köszöntött.
Július 4-én Emilia egy hétre feljött. Most tíz éves. Kiszállt Marlon teherautójából, és gyalog sétált, nem futott, végigsétált a kabinok során a 6-os kabinhoz.
Megállt a piros ajtónál.
“Tori néni,” mondta. “Kié ez?”






