A szőlőléfolt soha nem jött ki. Anyám több mint harminc éve felfordította azt az asztalterítőt, és azóta fejjel lefelé teszi, így a jó oldal a padlóra néz, és senki sem tudja, csak én.
Vasárnap 6:30-kor gondoltam arra a foltra, amikor a sütést a szüleim étkezőjében kihozták Sanduskyban. Apám éppen 70 éves lett, és úgy viselkedett, mintha ez nem lenne nagy ügy. Anyámnak volt a faragókés. Alisha ült velem szemben, Kara balra a zsércekkel, a két gyerek pedig az ablak melletti kártyaasztalnál ült.
6:50-re anyám már meggyújtotta a két számos gyertyát a tortán, a sült fele még ott volt, mert ő állítja be az időbeosztást.
Carson, kilenc éves, mindenki felett, ceruzával írta alá a horgászkártyát, és lila filctollat tolta Edenbe. Bal kezével levette a sapkát, majd a jobb kezére helyezte a filcét.
Két éves kora óta balkezes.
A neve görbe és részeg lett.
“Mióta vagy jobbkezes, Bug?” Azt mondtam.
“Miss Dianne azt mondja, most ezt kell használnom.”
Miss Dianne. Az a nő, akit kilenc héten át minden pénteken 210 dollárt fizettünk. Anyám barátja ugyanabból a padból huszonöt évig. Anyám találta meg nekünk.
“Mert a másik megsérül,” mondta Eden, és megfordította a bal csuklóját.
Három ovális jegy, egymás mellett, mint az ujjbegyek. Sárga és zöld a széleken, kb. tíz napos. Ismerem ezt a színt a hokiból.
A székem hátrament. Apám azt mondta, üljek le. Leültem, és megszámoltam a mezőket az asztalterítőn. Eden azt mondta, ne haragudjak. Azt mondta, baleset volt. Azt mondta, vett egy nyalókát.
Anyám folyamatosan faragott.
7:05-kor Kara a telefonját az asztalterítő alatt tartotta, és tárcsázott.
7:40
Kara nem állt fel. Azt mondta: “Igen. Jelentenem kell egy gyereket, akik megsérültek,” – a szokásos hangján, amivel pizzat rendelt, és minden felnőtt az asztalnál hallotta.
Anyám tényleg letette a kést.
“Kara,” mondta. “Tedd fel.”
Kara megadta a címünket. Aztán megadta a szüleim címét. Aztán lassan betűzte Halversont, H-A-L-V, és egyenesen anyámra nézett, miközben csinálta.
“Jelenetet csinálsz a születésnapján,” mondta anyám.
“Igen,” mondta Kara, és megkérdezte a diszpécsert, mennyi idő.
Harmincöt perc. Tudom, mert végig a mikró óráját néztem a konyhaajtón keresztül, és a viasz7 egy csonkká égett, ami olvadt villának tűnt.
Apám végre felkelt, és elfújta a gyertyákat. Egy lélegzetvétel. Még mindig megvan.
“Boldog születésnapot, Gilberto,” mondta Alisha, mint egy vicc, és senki sem nevetett, és az arcát a kezébe tette.
Eden tovább dolgozott az N-n-n.
Fel akartam venni őt, és elmenni Dianne Halverson házához, hogy a gyepjén álljon. Nem tettem, mert tudtam, hogy ha beszállok abba a teherautóba, nem jövök vissza valakiként, akit Eden meg akar ölelni. Így leültem a padlóra a kártyaasztal mellett, ami nem egy 36 éves férfinak készült, és hagytam, hogy a lányom a térdemen színezzen a rossz kezével.
7:40-kor megszólalt a csengő.
Garrity helyettes talán negyven éves volt, félig feladt bajuszával, és hangja volt, mint egy testnevangáré. Kétszer törölte le a csizmáját anyám szőnyegére. Anyám észrevette. Láttam, ahogy észrevette.
Leguggolt a kártyaasztalnál. A térdei úgy pattogtak, mint a buborékfólia.
“Szia. Lee vagyok,” mondta Edennek. “Ez elég komoly kártya.”
“Ez a nagypapaé. Hetven éves.”
“Ez régi,” mondta Lee Garrity, apám pedig azt mondta: “Köszönöm, helyettes,” és Eden majdnem elmosolyodott.
Megkérdezte, látja-e a karját. Úgy nyújtotta ki, ahogy egy könyvtári könyvet nyújtanánk. Nézte. Nem nyúlt hozzá. Megkérdezte Karát, hogy készíthet-e egy képet, mire ő igent mondott, mielőtt befejezte volna a kérdést.
Aztán feltette Edennek azt a kérdést, amit én nem gondoltam feltenni.
“Megmutattad ezt valakinek, Eden? Ma este előtt?”
Bólintott.
“Kit mutattál be?”
Eden megfordult a kis székében, és a lila filctollal a szobán át mutatott.
“Nagymama. Múlt vasárnap. A fürdőszobában.”
Még sosem hallottam még ilyen csendes szobát. A hűtő hangosabb volt, mint mindannyian a hétünk.
“Nagymama azt mondta, hogy felhívja Miss Dianne-t,” mondta Eden. “És meg is tette. És Miss Dianne azt mondta, hogy baleset volt. Szóval rendben volt.”
Anyám az asztal végén állt, mindkét kezében egy konyhatörlővel.
Garrity helyettes lassan felállt. Pumpanás, pattanás.
“Asszonyom,” mondta. “Tényleg?”
A jó terítő
Félbehajtotta a törölközőt, mielőtt válaszolt. Aztán megint félbevágott.
“Baleset volt,” mondta anyám. “Dianne mondta nekem magával. Eden megragadta a tűzhely kilincseit, Dianne pedig megragadta a karját, és túl szorosan kapaszkodott. Ő is felzaklatta ezt. Telefonban sírt, Javier.”
“Sírt,” mondtam.
“Sok mindenen ment keresztül idén. A férje visszatért. A tető.”
“Anya. Eden hat éves.”
“Tudom, hány éves az unokám.”
“Akkor miért nem mondtad el nekünk?”
Felemelte az állát. “Mert ezt tennéd.” A törölközőt a helyettes felé intette, Kara telefonjának, a halott gyertyáknak. “Egy rossz délután miatt tönkretennél egy nőt. Dianne Halversont már azelőtt ismerem, hogy te vezetni tudtál volna. Ő tanított neked vasárnapi iskolát.”
“Ő tanította meg nekem a Tíz Parancsolatot,” mondtam. “Úgy tűnik, kihagyott egyet.”
Kara a hátamra tette a kezét. Nem azért, hogy megállíts. Hogy tudassam, ott van.
Garrity helyettes elővette a jegyzetfüzetét. Ő írt, miközben anyám beszélt, és ő a tollat nézte, és azt hiszem, akkor értette, milyen este az.






