Minden péntek szeptember óta, délben Kara telefonja egy kis suhogást adott, amikor a 210 dollár Dianne Halversonnak ment. Ma reggel délben nem így volt. Kara a telefonját a konyhapult mellett tartotta, és szokásból várta a hangot, és amikor nem jött el, hangosan nevetett, rövid, csúnya nevetéssel, majd körülbelül egy percig sírt a mosogatónál, majd szendvicset készített a mosogatónál.
Kilenc hét. 1 890 dollár. Rachelle azt mondja, utána mehetünk. Kara azt mondja, minden fillért megkap, ha Dianne kocsifelhajtójában kell állnia egy kávésdobozzal. Hiszek neki. Vitatkozik a GPS-szel.
Négykor valaki kopogott.
Anyám a verandán ült templomkabátjában, a horgászkártyát tartotta.
Kisebbnek tűnt. Nem öreg. Kisebb. Mintha valaki kiengedett volna belőle egy kis levegőt.
“Az apád akarja a kártyát,” mondta. “Azt akarja, hogy jól írja alá.”
Én vittem. Nem nyitottam ki szélesebbre az ajtót.
“Láthatom őt?” – mondta anyám.
“Ma nem, anya.”
Bólintott. Ezt várta. Nem nyomta össze az ajkait. Nem zárt le semmit. Csak ott állt a szőnyegemön, üres kézzel.
“Ott leszek a meghallgatáson,” mondta. “Rachelle megkért, hogy mondjam el újra. Meg fogom csinálni.”
“Jó,” mondtam.
Visszasétált az autójához. Nem nézett vissza, amíg el nem érte az ajtókilincset, aztán egyszer az első ablakhoz, ahol Eden az arcát az üvegen nézve állt.
Anyám felemelte a kezét. Eden felemelte a sajátját. A bal oldali.
Becsuktam az ajtót.
Eden már a dohányzóasztalnál ült a lila filctollal. A kártyát kinyitott elé, a vasárnapi mászó, görbe név mellé tettem.
“Nagypapa azt mondja, hogy csináld újra,” mondtam.
A jobb kezére nézett. Aztán rám nézett.
“Melyik, apa?”
“Amelyik a tiéd, Bug.”
Levette a sapkát. A bal kezébe tette a filcét, és egy pillanatig ott tartotta, mintha ellenőrizné, hogy még illik hozzá.
A csuklóján lévő nyomok majdnem eltűntek. Csak egy kis sárga, mint a régi ragasztószalag.
Ő írta az E-t. Igazi E. Egyenes vonalak, senki kerítése nincs, nincs teherautó. Aztán D-E-N, nagy, kövér és lila, közvetlenül a hal túloldalán.
Felemelte nekem.
“Ott,” mondta. “Most az övé.”
Ha ez nálad marad, küldd el valakinek, aki minden délután valakire hagyja a gyerekét, és mondd meg neki, hogy nézze meg a csuklóit.
További családi titkokért és nehéz döntésekért olvasd el a kórházi újságot, amit a fiam vezetett a nevemen, az öreg kutyát, akit az exfeleségem az anyja ablaka alá láncolt el, és a golfzsákokat, amiket apám a temetés előtt a nagyapám házába vitt.






