Trevor a vállam fölött olvasta.

“Semmiképp sem vagyok.”

Írtam egy választ.

NEM.

Három pont jelent meg.

Ezután:

FÉLSZ?

A könyvtárablakok felé néztem.

Az eső ezüst vonalakban csapódott az üvegre.

Hat hónappal korábban ez a szó talán oda vonzott, ahová Dylan akart.

Most már értettem a csapdát.

A félelem nem volt a gyengeség.

Az, hogy valaki más rendezze, az volt.

Letiltottam a számot.

Aztán a tűzriasztó sikítani kezdett.

A diákok zavartan álltak.

A tanárok mindenkit a kijáratok felé irányítottak.

A könyvtárablakokon át füst szállt fel a régi edzőterem mögül.

Megállt a szívem.

A lányok birkózófelszerelését aznap reggel szállították.

És anyám bent volt.


8. FEJEZET: A RÉGI EDZŐTEREM

Futottam, mielőtt bárki megállíthatott volna.

Az eső átáztatta a hajam és az ingem, ahogy átkeltem az udvaron. A diákok özönlöttek a környező épületekből, de a régi tornaterem külön állt a főkampusztól, félig elrejtve a szürke füst mögött.

“Marina!” Trevor kiáltotta mögöttem.

Elértem az oldalsó bejáratot.

Az ajtó zárva volt.

Füst kavergott a keret alatt.

“Anya!”

A vállammal az ajtónak csaptam.

Nem mozdult.

Trevor odalépett mellém, zihálva érkezett.

“Várnunk kell a tűzoltóságra.”

“Az anyám bent van.”

Hátraléptem, és megrúgtam a zár mellé.

Fájdalom szúrta át a bokámat.

A fémváz nyögött.

Trevor a vállával ütötte.

Együtt újra eltaláltuk.

Az ajtó befelé tört be.

Füst töltötte be a folyosót, keserű és vastag.

Egy locsoló aktiválódott az öltözők közelében, de a fő edzőterület sötét maradt.

“Anya!”

Egy csattanás válaszolt belülről.

Az ujjamat a szám elé húztam, és a hang felé indultam.

Az új birkózószőnyegeket a fal mellé rakták. Több kartondoboz égett a felszerelés ketrec közelében.

Anyám a Harlan edző mellett feküdt a padlón.

Egy lezuhant fémpolc szorította a lábát.

“Marina!” kiáltotta. “Menj ki!”

Trevor megragadta a polc egyik oldalát.

Én vittem a másikat.

“Emelj háromra.”

Anyám mellé költözött.

“Egy.”

A fém égett a tenyeremhez.

“Kettő.”

A füst nyelte el a mennyezetet.

“Három!”

Felemeltük.

Harlan edző kihúzta a lábát.

Anyám a kijárat felé húzta, miközben Trevorral követtük.

Az eső felé jutottunk, amikor az első tűzoltóautó belépett a parkolóba.

A mentősök előresiettek.

Harlan edző lába megsérült, de eszméleténél volt.

Anyámnak volt egy vágás a szemöldöke felett.

Az eső alatt álltam, olyan erősen köhögtem, hogy alig kaptam levegőt.

Az udvar túloldalán, az evakuált diákok sora közelében, Dylan Mercer figyelt engem.

Sötét, kapucnis kabátot viselt.

Találkozott a tekintetünk.

Aztán elfordult.

Nem vádoltam őt.

Még nem.

A tűzoltóparancsnok néhány órán belül megtalálta az okát.

Egy ipari oldószer tartályt öntöttek a berendezésdobozokra. A régi tornaterem riasztórendszere kézzel késleltetett, így a tűz több percig nőtt, mielőtt az iskola figyelmeztetést kapott.

A biztonsági felvételeken egy kapucnis alak lépett be a hátsó ajtón.

Az arc el volt rejtve.

De az illető elektronikus belépési kártyát használt.

Csak edzőknek, adminisztrátoroknak és csapatkapitányoknak volt aktív kártyájuk.

A Dylanét sosem deaktiválták.

Aznap este a rendőrség átkutatta a Mercer házat.

A dzsekijét a mosókonyhában találták.

Oldószer maradványt találtak a cipőjén.

Üzeneteket találtak Brandonnak és Jace-nek.

CSAK MEG AKAROM IJESZTENI.

A PROGRAMNAK EL KELL TŰNNIE.

MINDENT ELVETT TŐLEM.

Dylant éjfél előtt letartóztatták.

A hír akkor jutott el hozzám, amikor Harlan edző kórházi ágya mellett ültem.

A lába két helyen tört el.

Anyám az ablak mellett ült, kötéssel a szemöldöke fölött.

Hosszú ideig senki sem szólt.

Végül Harlan edző rám nézett.

“Sosem kellett volna belépned abba az épületbe.”

“Tudom.”

“Meghalhattál volna.”

“Te is tudnád.”

“Ez nem teszi bölcsnek.”

“Nem.”

Anyám majdnem elmosolyodott.

Harlan edző észrevette.

“Mindig így válaszolt edzésen.”

“Tőle tanultam.”

Az arckifejezése komoly lett.

“Dylan most már az iskolai fegyelemen túlmutató következményekkel néz szembe.”

A padlóra néztem.

“Nem akartam ezt.”

Anyám előrehajolt.

“Nem te választottad.”

“Lelepleztem őt.”

“Tüzet gyújtott.”

“De ha aláírtam volna a nyilatkozatot—”

“Állj.”

Hangja átrepedt a kórházi szobában.

“Nem vagy felelős azokért a döntésekért, amelyeket egy megijedt ember hoz, amikor elveszik tőle az irányítást.”

Harlan edző felé néztem.

“Ez történt Granttel?”

Az arca elsötétült.

“Grant az életét arra építette, hogy soha nem érezze magát tehetetlennek. Ő is tanította Dylannek ugyanezt a leckét.”

“Akkor Dylannak soha nem volt esélye.”

Anyám megrázta a fejét.

“Minden nap volt esélye.”

Közelebb jött.

“A fájdalom magyarázza a kegyetlenséget, Marina. Ez nem menti fel.”

A terem előtt léptek közeledtek.

Egy rendőr lépett be.

“Marina Cole?”

“Igen.”

“Dylan Mercer beszélni akart veled.”

Anyám felállt.

“Nem.”

A tiszt bólintott.

“Nincs kötelezettséged.”

“Miért akar látni engem?”

“Azt mondja, teljesen bevallja, ha beleegyezik a hallgatásába.”

Harlan edző összevonta a szemöldökét.

“Ez manipulációnak hangzik.”

“Valószínűleg az,” mondtam.

Anyám tanulmányozta az arcomat.

“Nem tartozol neki közönséggel.”

“Tudom.”

De egy kérdés követett a báltól kezdve.

Ki volt Dylan a tömeg nélkül?

Nevetés nélkül?

Anélkül, hogy apja pénze állna köze és a következmények között?

Meg kellett néznem, hogy marad-e valami a színész alatt.

“Beszélek vele,” mondtam.

Anyám tiltakozni kezdett.

“Nem egyedül. Te és a tiszt jelenlétében.”

Habozott, mielőtt bólintott.

Másnap délután Dylan szürke büntetésruhában lépett be egy kis kihallgatási terembe.

Nem voltak mögötte érmek.

Nincsenek barátok.

Nincs telefon.

Nincs közönség.