Leült velem szemben, és az asztalt bámulta.

Majdnem egy percig egyikünk sem szólt.

Aztán suttogta: “Nem tudtam, hogy bent vannak.”

Hittem neki.

Ez nem változtatott azon, amit tett.

“Te gyújtad a tüzet.”

“El akartam tönkretenni a szőnyegeket.”

“Meg akartál ijeszteni.”

Felemelkedett a szeme.

“Igen.”

“Miért?”

Az arca eltorzult.

“Mert mosolyogtál.”

Az összes válasz közül, amire számítottam, ez nem volt az egyik.

“A szalagavatóban,” folytatta, “mindenki engem nézett. Mindig figyelnek. De amikor mosolyogtál, úgy érezted, egyikük sem számított.”

Tenyerét a szeméhez nyomta.

“Egész életemben apám azt mondta, kétféle ember létezik. Azok, akik irányítják a szobát, és azok, akiket a szoba lerombol.”

“Szóval először engem próbáltál elpusztítani.”

“Azt hittem, ha mindenki kinevet rajtad, nem néznek rám.”

Végre megértettem.

Dylan kegyetlensége sosem volt magabiztosság.

Pánikszerűen drága ruhákat viselt.

“Sajnálod?” kérdeztem.

Leengedte a kezét.

“Sajnálom, hogy véget ért az életem.”

“Nem ezt kérdeztem.”

Kinyitotta a száját.

Nem jött válasz.

Felálltam.

“Mondd el az igazat, mert igaz, Dylan. Nem azért, mert azt hiszed, hogy tőlem vásárol valamit.”

Rémültnek tűnt.

“Mi történik most velem?”

“Nem tudom.”

“Megkérhetnéd őket, hogy menjenek könnyedebb.”

“Megtehetném.”

Remény villant át az arcán.

“Nem fogom.”

Eltűnt.

Az ajtó felé sétáltam.

“Marina.”

Megálltam.

A hangja megremegett.

“Honnan tudtad, hogy nem fogom kiönteni?”

Visszanéztem rá.

“Nem tettem.”

A válasz úgy tűnt, jobban megijesztette, mint bármi más.

Kinyitottam az ajtót.

“Egyszerűen úgy döntöttem, hogy bármit is teszel, az a tiéd lesz.”


9. FEJEZET: AZ ELSŐ MÉRKŐZÉS

A tél csendben érkezett.

A nyomozás nem így történt.

Grant Mercert megvesztegetéssel, csalással és akadályozással vádolták meg iskolai szerződések és fegyelmi nyilvántartások elnyomásával kapcsolatban.

Evans igazgató lemondott, mielőtt az igazgatótanács eltávolíthatta volna.

Dylan bűnösnek vallotta magát gyújtogatásban, gondatlan veszélyeztetésben és több zaklatásért. Mivel tizenhét éves volt, és korábban nem volt büntetőjogi elítélése, hosszú távú fiatalkorúak rehabilitációs programjába helyezték, nem pedig felnőtt börtönbe.

Néhányan túl keménynek tartották az ítéletet.

Mások túl kegyelmesnek nevezték.

Abbahagytam a kommentek olvasását.

A lány birkózó program januárban nyílt meg.

Az első napon huszonhat diák jelent meg.

Néhányan más sportágakból érkeztek sportolók.

Néhányan sosem léptek fel szőnyegre.

Három ember panaszt tett Dylan ellen.

Anyám a régi edzőterem közepén állt, amelyet megjavítottak és újrafestettek.

Egy új tábla lógott a bejárat felett.

AZ EVELYN COLE KIKÉPZŐ KÖZPONT.

Vitatkozott a név ellen.

A testület mégis jóváhagyta.

Harlan edző székről figyelte az edzést, miközben a lába gyógyult.

Ő és anyám már nem voltak barátok.

Még nem.

De néha a megbocsátás úgy kezdődik, hogy két ember dönt úgy, hogy ugyanabban a szobában maradnak.

Csatlakoztam a csapathoz.

Eleinte mindenki azt várta, hogy dominálok.

Látták a szalagavató videót. Hallottak történeteket a képzésemről. Valami nagyobbá változtattak nálam.

Az első hetem visszatérése után egy Kiara nevű elsőéves negyvenhárom másodperc alatt leállított.

Az edzőterem elcsendesedett.

Aztán anyám sípolt.

“Megint.”

Kiara rémültnek tűnt.

Mosolyogtam rá.

“Megint.”

Addig edzettünk, amíg az izmaink égtek.

Évek óta először érezte a birkózás veszélyre való felkészülésnek.

Olyan érzés volt, mint a szabadság.

Az első hivatalos tornánkat márciusban rendezték meg.

Jefferson soha nem küldött lánycsapatot hivatalos versenyre. Kölcsönzött egyenruhákban és közösségi adományokból vásárolt bemelegítő dzsekikben léptünk be az edzőterembe.

Más csapatok is hozzáillő táskákkal, transzparensokkal és évek tapasztalatával érkeztek.

Az első tizenkét meccsünkből kilencet veszítettünk.

Aztán Kiara nyert.

Aztán Trevor húga, Elise, nyert.

Aztán felléptem a szőnyegre.

Az ellenfelem a címvédő regionális bajnok volt.

Erősebb volt, mint vártam, és gyorsabb volt, mint bárki, akivel edzés alatt találkoztam.

A második harmadban öt ponttal voltam lemaradva.

A tömeg körülöttünk kiabált.

Égett a tüdőm.

Anyám leguggolt a szőnyeg mellé.

“Ne hallgass a szobára!” kiáltotta.

A szavak átvágtak mindenen.

Ránéztem.

Egy pillanatra megláttam azt a tizenhét éves lányt, aki valaha volt.

Veretlen.

Védtelen.

Egyedül állt az öltözőben, miközben mindenki más csendet választott.

Aztán láttam Harlan edzőt mellette, aki egy botra támaszkodott.

Nem fordította le a tekintetét.

Megszólalt a síp.

Az ellenfelem támadt.

Leengedtem a súlypontomat.

Figyelte a vállait.

Megmérte a lábai közötti távolságot.

Aztán elmosolyodtam.

Habozott.

Csak egy szívverésre.

Ez elég volt.

Változtattam a szintet, elkaptam a lábát, és végigvittem a leszállást.

Két pont.

Próbált gurulni.

Követtem, összefogtam a fogásomat, és a vállait a szőnyeg felé fordítottam.

A játékvezető mellé esett.

Egy vádpont.

Kettő.

Az ellenfelem harcolt, hogy elmeneküljön.

Az egész edzőterem eltűnt.

Csak nyomás, egyensúly, lélegzet és az a hang volt, amit anyám hat év sötét reggelei alatt belém helyezett.

Maradj türelmes.

Irányítsd a pozíciót.

Ne költsd az erőt arra, hogy bizonyítsd az erősséget.

A játékvezető keze a szőnyegre ütött.

A síp sikoltott.

Néhány másodpercig nem mozdultam.

Aztán a tömeg feltört.

A csapattársaim előrerohantak.

Kiara majdnem ledöntött az ölelésével.

Trevor kiáltotta a lelátóról, míg a hangja meg nem repedett.

Harlan edző felállt a sérült lába ellenére.

Anyám a szőnyeg mellett maradt.

Könnyek teltek meg a szemében.

Felé sétáltam.

“Én nyertem.”

Megrázta a fejét.

“Nem.”

Egy szörnyű pillanatra azt hittem, félreértettem a kottát.

Aztán mindkét kezét az arcomra tette.

“Visszajöttél.”

Ekkor értettem meg, hogy nem a meccsről beszél.

Ő magáról beszélt.

Rajtam keresztül visszatért a szőnyegre.