Aznap szombat este Natalia rájött, hogy valaki otthonosan érezte magát a lakásában nélküle, még mielőtt kinyitotta volna a fagyasztót. A konyhaasztalon egy gyűrött bevásárlótáska hevert, ami reggel nem volt ott, és az alsó fagyasztófiók túl könnyen csúszott ki. Csak négy nappal ezelőtt kellett tartania, hogy a csomagok ne csússzanak le. Most már csak néhány zacskó darált hús, csirkecomb és egyetlen csomag pulyka maradt az alján.
Natalia becsukta a fagyasztót, elővette a telefonját, és átnézte a rendelési előzményeit. Több mint tizenhárom kilogramm húst és baromfit vásároltak. Nincs az a mód, hogy ennyi minden eltűnjön négy nap alatt: a fia kétszer vacsorázott a szüleihez, Pavel későig dolgozott, és Natalia maga csak egyszer főzött.
Üzent a férjének: “Kivettél valamit a fagyasztóból?”
Ő szinte azonnal válaszolt: “Nem. Mi történik?”
Aztán Natalia hirtelen eszébe jutott, kinek van még tartalék kulcsa a lakásukhoz.
Olyan kérések, amik mindig csak ‘apró dolgoknak’ tűntek.
Natalia és Pavel nyolc éve éltek együtt. Mindketten dolgoztak, fiuk, Arseny hét éves volt, és bonyolult szabályok nélkül kezelték a háztartási pénzügyeket. Minden hónap elején mindketten átutaltak egy megállapodott összeget külön kártyára a közös kiadásokra. Ezt használták élelmiszerhez, közüzemi eszközökhöz, tisztítószerekhez és apróságokhoz az iskolához. Minden más a személyes kártyájukon maradt.
Ez a rendszer mindkettőjüknél működött, amíg Ludmila Szergejevna fokozatosan be nem kezdett csatlakozni a bevásárlási rendeléseikhez.
Eleinte az anyósa csak egy csomag kávét vagy mosószert kért. Pavel általában tétlenül nézte, ahogy Natalia új dolgokat adott az alkalmazáshoz, és azt mondta:
“Kérlek, tegyél kávét anyának. Úgyis jön a szállítmány – majd később elhozom neki.”
Natalia hozzátenné. Néhány rendelés után az olaj, sajt, tea és gabona is felkerült a listára. Ezután Ludmila Szergejevna közvetlenül üzent Nataliának: “Ha rendelsz, hozz nekem egy csirkét és két csomag vajat. Majd később felveszem őket értük.”
Néha azonnal küldött pénzt, néha később, és a kis összegeket teljesen elfelejtették. Natalia nem emlékeztette rá. Néhány száz rubel követése kicsinyesnek tűnt számára.
Az első kínos beszélgetés tavasszal történt. Ludmila Szergejevna két csomag jó halat kért. Natalia hozzáadta őket a rendhez,
Pavel pedig mindent az anyjának vitt. Néhány nappal később Natalia elment meglátogatni Oksanát, Pavel húgát, hogy visszaadja néhány gyerekkorcsolyát. A konyhaasztalon egy ilyen halcsomag ült.
“Anya hozta,” mondta Oksana lazán. “Kettőt kapott.”
Aznap este Natalia megkérdezte a férjét:
“Most már Oksanának is vásárolunk élelmiszert?”
Pavel vacsora után éppen az asztalt takarította el, és eleinte nem értette, mire gondol.
“Milyen bevásárlás?”
“A halak. Anyád adott egy csomagot Oksanának.”
Letette a tányért a szárítórácsra, és vállat vont.
“Anyának vettük. Bármit is csinál vele utána, az az ő dolga.”
“A háztartásunk pénzéből vettük.”
Pavel törölközőbe törölte a kezét, és elmosolyodott:
“Csak egy csomag. Tényleg ilyesmit fogunk számolni?”
Natalia ott ejtette le. És így zajlott a legtöbb dolog: minden egyes helyzet túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy önmagában komolyan vitatkozzanak róla.
De mostanra már szokássá vált.
Ljudmila Szergejevna csak beugorhatna, kinyitná a hűtőt, és megkérdezhetné, hogy hozhat-e tejfölt vagy sajtot. Persze, technikailag megkérdezné – de már nyitva lenne a hűtőajtó és a bevásárlószatyr a kezében.
Egy nap észrevett egy doboz fickót.
“Nem bánod, ha viszek párat? Ma tényleg nincs kedvem főzni.”
“Ezek Arseniyé lesznek holnap,” válaszolta Natalia.
“De ott bőven van.”
Anyósa már nyúlt a dobozért, és Natalia megkérdezte:
“Ljudmila Szergejevna, kérem, hagyja ott a szeleteket.”
Azonnal visszahúzta a kezét, de az este hátralévő részében észrevehetően hidegebb volt. Később Pavel így nyilatkozott:
“De ő megkérdezte. Ő az anyám, nem idegen.”
Natalia megpróbálta elmagyarázni, hogy nem a szeletekről van szó. Ami igazán zavarta, az az volt, hogy Pavel anyja kezdte elmosódni a határt a fia segítése és a háztartás vezetése között.
A tartalék kulcsot a nyaralás
után hagyták ott.
Nyáron, amikor Natalia és Pavel tíz napra elutaztak, adtak Lyudmila Sergeyevnának egy pótkulcsot. Megöntözte a növényeket, és felvette a leveleket. Amikor visszajöttek, senki sem kérte vissza a kulcsot.
Ezután az anyósa kétszer is használta – engedéllyel: egyszer, hogy papírokat vigyen Pavelnek, amikor senki sem volt otthon, és egyszer egy szerelőre várt. Így a család számára sosem tűnt kockázatosnak, hogy beléphetek a lakásba. Senki sem gondolta volna, hogy a dokumentumok hagyására adott engedély valahogy nyílt meghívássá válhat, hogy kiszolgálja a bevásárlásukat.
A st.a hónap művészete, Natalia sok mindent látott, és javasolta, hogy töltsenek fel húst. Csirkét, pulykát, két marhahúst és darált húst rendeltek – kicsit több mint tizenhárom kilót. Aznap este ketten adagolták az ételt. Natalia filctollal jelölte fel a zacskókat, miközben Pavel segített bepakolni őket a fagyasztóba.
Majdnem megtöltötték az alsó fiókot.
Két nappal később Lyudmila Szergejevna felhívta fiát: dokumentumokat kellett kézbesítenie. Pavel dolgozott, és azt mondta neki, hogy használhatja a kulcsát, és a papírokat a folyosói komódra hagyja.
És azon az estén a dokumentumok ott voltak. Senki sem törődött azzal, hogy megnézze a konyhát.
Natalia csak szombaton vette észre, hogy valami hiányzik.
Amikor Pavel hazaért, megmutatta neki a fagyasztót. Eleinte azt hitte, a felesége csak áthelyezett egy ételt egy másik fiókba, de amikor ő maga nyitotta ki, csak bogyókat látott, tésztát és egy csomag gombócot.
“Ez furcsa,” mondta, már nem mosolygott.
“Anyád itt volt, miután bevásároltunk.”
“Csak dokumentumokat adott le.”
“Ezt próbálom kitalálni – csak a dokumentumok voltak?”
Pavel felajánlotta, hogy maga hívja fel az anyját, de Natalia visszautasította. Elege volt abból, hogy mindig rajta keresztül kell beszélnie az anyjával.
A lányomnak nagyobb
szüksége van rá, Lyudmila Szergejevna szinte azonnal felvette.
“Ljudmila Szergejevna, csütörtökön nálunk voltál?”
“Természetesen. Papírokat hagytam Pavelnek.”
“Vettél valamit a fagyasztóból?”
Rövid szünet következett a másik végén.
“Vettem egy kicsit.”
Natalia Pavelre nézett. Az asztal mellett állt, és már egyértelműen értette, mi történt.
“Mennyi az a ‘egy kicsi’?”
“Natasha, most elkezdesz mindent mérni? Oksanának is vettem egy kis szedet. Sok kiadása volt ebben a hónapban, és a gyerekeknek annyi mindenre van szükségük.”
“A vettünk fele hiányzik.”
Anyósa hangja keményebbé vált.
“Nem fél. Mindenesetre elvettem a fiamtól.”
Pavel összevonta a szemöldökét, de egyelőre csendben maradt.
“Ezek a családunk élelmiszerjei,” mondta Natalia. “Több hétig vettük őket.”
“Vegyél többet. Mindkettőtöknek van munkája. Oksana egyedül van két gyerekkel, mindent egyensúlyoz.”
Natalia éppen befejezte volna a beszélgetést, amikor az anyósa megszólalt:
“A lányomnak nagyobb szüksége van rájuk.”
Nyugodtan, szinte tárgyilagosan, mintha a saját fagyasztójából származó ételről beszélne.
Natalia úgy döntött, nem vitatkozik azon, kinek van rá nagyobb szüksége.
“Rendben. De kérlek, innentől ne gyere hozzánk, amikor senki sincs otthon.”
“Szóval most vissza kell adnom a kulcsot?”
“Igen. Pavel fogja összeszedni.”
Az anyósa néhány másodpercig csendben maradt.






