“Értem, hogy van veled.”
Natalia befejezte a hívást, és letette a telefonját az asztalra.
Pavel újra kinyitotta a fagyasztót, benézett, és kiegyenesedett.
“Anyának nem kellett volna ezt tennie. De elég kemény voltál a kulccsal rögtön.”
“Pavel, bement egy üres lakásba, és engedély nélkül vett el körülbelül hat kiló ételt.”
“Értem.”
“Ha tényleg megértetted, nem mondanád, hogy túl keményen reagáltam.”
Leült az asztalhoz, és egy ideig csendben maradt.
“Oké. Mit javasolsz?”
Natalia megnyitotta a banki alkalmazását.
“Egyszerű. Segíts anyádnak, amennyit csak akarsz. De a bevásárlását már nem fizetjük ki a háztartási kártyánkkal.”
Amikor a blokkon megjelent a “csak egy kicsi”,
Natalia átgörgette az elmúlt hónapok kiadásait, és megmutatott néhány vásárlást: kávét, tisztítószereket, anyjának bevásárlást, és azt a halat.
“Nem fogom eldönteni, mennyit költhetsz anyádra,” mondta. “Ha segíteni akarsz neki, csak tessék.

Csak használd a saját személyes kártyádat. A közös költségvetésünk az otthonunkra és Arseniyre marad.”
Pavel összevonta a szemöldökét.
“De mi van, ha tényleg küzd?”
“Akkor segítesz neki. Nem állítalak meg.”
“Mi van Oksanával?”
“Oksana felnőtt. Ha magad akarsz neki venni valamit, az rajtad múlik, és a pénzed. Csak ne viselkedj úgy, mintha véletlenül a bevásárlókocsinkba került volna.”
Először fordult elő, hogy ez a megfogalmazás megnehezítette Pavel számára az érvelést. Hozzászokott, hogy anyja minden kérését aprónak látja, de még sosem látta ezeket ilyen összeadódni.
Egy órával később elment Lyudmila Sergejevnához. Csendben tért vissza, levette a kabátját, a szekrénybe akasztotta, és a tartalék kulcsot egy kis tálba tette az előszobában.
“Visszaadtad?” kérdezte Natalia.
“Igen.”
“Mit mondott?”
Pavel humor nélküli mosolyt villantott.
“Azt mondta, hogy a családom ellen fordítottál. És hogy régen könnyebb voltam.

”
“És te?”
“Mondtam neki, hogy ha segíteni akarok a családnak, én fizetem ki.”
Itt ért véget a beszélgetés otthon.
A következő két hétben Lyudmila Szergejevna nem írt Nataliának. Aztán péntek este megérkezett egy üzenet:
“Holnap vásárolni mész? Két csomag vajra, kávéra, sajtra, csirkére, darált húsra, almára, mandarinra, rizsre és mosóporra van szükségem.”
Néhány további tétel is szerepelt alább.
Korábban Natalia egyszerűen mindent hozzáadott volna a családi rendhez. Most továbbította az üzenetet Pavelnek, és azt írta: “Ez neked szól.”
Ő mellette ült a kanapén, így azonnal megnyitotta a listát.
“Miért üzenget neked?”
“Mert mindig írt nekem.”
Pavel megnyitotta az áruház alkalmazást, és elkezdett megtölteni egy külön kosarat. Natalia olvasott, miközben Arseniy egy társasjáték darabjait terítette a szőnyegre. Néhány perc múlva a férje abbahagyta a képernyő érintését.
“Nyolcezer-négyszázhatvan rubel.”
Natalia felnézett.
“Semmi gond.

”
“Azt hittem, körülbelül négyezer lesz.”
“Azért, mert korábban az összösszeg elveszett a közös vásárlásunkban.”
Pavel még egyszer megnézte a kocsit. Nem vett el semmit, beírta az anyja címét, és a kártyájával fizetett.
Egy perccel később új üzenetet kapott.
“Anya azt is kéri, hogy tegyenek hozzá két csomag húst és egy kis sajtot Oksanának,” mondta. “Írja: mivel úgyis jön a szállítás.”
Natalia glanFeladta a férjét. Ez a megfogalmazás túl ismerős volt.
Pavel egy ideig tartotta a telefonját, majd válaszolt, és a képernyőt a felesége felé fordította:
“Anya, kifizetem a rendelésedet. Oksanáért hadd rendeljen ő maga, vagy küldje el a pénzt.”
Szinte azonnal érkezett egy válasz, és hosszú volt. Pavel elolvasta az első néhány sort, bezárta a telefonját, és az asztalra tette.
“Megint azt mondja, hogy megváltoztam az esküvő óta.”
“Úgy tűnik,

erre a változásra nyolc év kellett.”
Pavel nevetett, és napok óta először nem tűnt bűntudatosnak vagy bosszúsnak – csak belefáradt abba, hogy újra ugyanazt a beszélgetést folytatja.
Szombaton a családi rendelést kézbesítették a házba. Natalia átvette a táskákat az ajtónál, Pavel beírta a dolgokat az alkalmazásban, és a nehezeket a konyhába vitte. A futár közvetlenül elhozta Lyudmila Szergejevna parancsát. Pavel értesítést kapott a kézbesítésről és a fizetésről a kártyájáról.
Egy hónappal később az anyósa ismét bevásárolni kezdett. Ezúttal közvetlenül a fiának küldte el a listát. Pavel maga adta ki a rendelést, Natalia beavatkozása nélkül.
Egy héttel később Oksana üzent a testvérének, hogy az anyjuk a drága élelmiszerekre panaszkodik, és most fél többet kérni. Pavel megmutatta Nataliának az üzenetet, és közvetlenül előtte válaszolt a nővérének: “Hadd kérdezze. Segítek, amikor tudok. De senki sem fog többé ételt elvenni a házunkból.”
Vasárnap Natalia és Pavel együtt pakoltak ki egy újabb nagy élelmiszerboltot. Címkézett zacskókat rejtett el a fagyasztó alsó fiókjába, majd könnyedén becsukta.
“Ezúttal még van hely,” jegyezte meg Pavel.
“Azért, mert pont azt vettük meg, amire magunknak szükségünk van.”
Bólintott, és becsukta a fagyasztó ajtaját.
Soha többé nem adták át Lyudmila Sergejevnának a pótkulcsot.

A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.