“A nagymama most semmi, kicsim,” mondtam. “Ülj a lépcsőre, és csináld meg a másik cipődet.”

Leült a lépcsőre. A másik cipőjét is megcsinálta. Rosszul kötötte, úgy, mint a nyuszi fül, és annyira szerettem, hogy átharaptam volna a szigetet.

Brandon zoknijában lépett a konyhán, egyenesen egy kék tányérdarabba lépett, és káromkodott.

“Rendben,” mondta, ugrálva. “Rendben. Visszafizetjük. Ezt akarod? Visszatesszük.”

“Mivel?”

Nem válaszolt.

“Heti négyszázaddal? Az én boltomból? Olyan könyvekért, amiket nem tartasz?”

“Rosszabbul hangzol, mint—”

“Brandon,” mondtam. “Az anyád írta alá a nevemet.”

És azt mondta: Esküszöm Istenre, ott állva, vérzett a zoknijában:

“Hát, nem voltál ott, hogy aláírd.”

Jeanne a karjára tette a kezét. Büszke. Mintha végre szembeszállt volna velem.

Felvettem a kulcsaimat.

A táska a kutyatörlő alatt

“Nico,” mondtam. “Autó.”

Felállt a lépcsőről, mindkét cipőt fel, az egyik jobbra volt kötve.

Brandon közénk állt az ajtó és a bejárat közé. Nem durva. Sosem volt kemény. Egyszerűen nagy, és úgy áll az ajtókban, ahogy az anyja becsukja őket.

“Nem viszed sehova este tíz órakor.”

“Hazaviszem.”

“Az otthon a mi házunk.”

“A házunk,” mondtam, “az én nevemre is van. És én nem megyek oda.”

Ez megkapta Jeanne-t. “Hová máshol mennél?”

Nem mondtam el neki a bolt fölötti lakásról. Egy szoba és egy fürdőszoba van, ahol egy keverőtál méretű mosdója van. Három évre béreltem egy kutyasétáltatónak, ő pedig szeptemberben elköltözött, és nem tettem fel, mert valami bennem olyan ajtót akart, aminek senkinek a családban nincs kulcsa. Októberben feltettem egy fújható matracot oda, és azt mondtam magamnak, hogy az késő késő munkára való használatra való.

“Mozdulj, Brandon,” mondtam.

“Anya,” mondta Brandon. “Mondj valamit.”

Szóval Jeanne mondott valamit.

Papucsban körbejárta a szigetet, vigyázva a tányérra, és az arcát az enyémhez helyezte. Olyan illata volt, mint az Old Bay. Az én régi köröm. Azt a dobozt is vettem.

“Ha kimész azon az ajtón az unokámmal,” mondta, “soha többé nem ülsz az asztalomhoz.”

Ránéztem a kagylókkal teli dohányzóasztalra.

“Soha nem tettem,” mondtam.

Ariel egy hangot adott ki, ami talán nevetés lehetett. Jeanne felé fordult, és Ariel megállt.

“És ha bármi hülyeséget csinálsz,” mondta Jeanne vissza hozzám, mélyebben, “bármit azzal a bankkal, te leszel az, aki elvette egy babaházat. A saját unokahúgod. Mindenki a templomban tudni fogja, milyen nő csinálja ezt.”

Ott volt. Nem a pénz. Templom.

“Mindenki a templomban,” mondtam, “sok mindent tudni fog.”

Brandon még mindig az ajtóban volt. Nico a rákkezével tartotta a köpenyem.

“Apa,” mondta Nico. “Tudsz mozogni?”

Ez mozgatta. Én nem. Egy hatéves gyerek udvariasan kérdezi.

Brandon félreállt. Ő maga is körülbelül kilenc évesnek tűnt.

Sötétben kikísértem a fiamat az autóhoz. Kinyitottam a hátsó ajtót, bekötöttem őt, ő pedig a rákot a csat fölé tartotta, hogy ne nyomuljon össze. Kinyitottam a csomagtartót, és két kutyatörlőt mozgattam, hogy lássa, a táska ott van. A dinoszaurusz fogkeféje kilógott az oldalzsebéből.

“Alvóbulit tartunk?” – mondta.

“A boltban,” mondtam. “Fent.”

“A kutyákkal?”

“Nincsenek kutyák. Csak mi.”

Átgondolta rajta. “Rendben.”

Mögöttem felgyulladt a verandás fénye. Brandon egy véres zoknával állt benne.

“Miranda,” mondta. “Mit fogsz tenni?”

Becsuktam a csomagtartót.

Elmondom, mit tettem, mert senki más abban a házban sosem kérdezte.

Elmentem a boltba. Felvittem Nicot a hátsó lépcsőn aludva. A levegőmatracra fektettem a rakéta pizsamában, még mindig összeszorult ököllel. Aztán leültem a padlóra, hátam az ajtónak, kinyitottam a laptopomat, és 22:41-kor Küldtem Dinesh Kostasnak egy e-mailt, amit négyszer írtam a fejemben kutyák között.

Én vagyok a Miranda’s Grooming egyedüli tulajdonosa. Nem írtam alá a hitelkeretet. Nem engedélyeztem Jeanne Pruittot társtulajdonosnak. Mindkettőt csalónak akarom jelenteni, minden fiókot befagyasztanának, és a lobbiban leszek, amikor feloldod.

Ezután felhívtam a nem sürgősségi számot, és feljelentettem a rendőrséget telefonon, ami ötven percig tartott, és egy nagyon fáradt rendőrnek, Guerrero-nak is huszonkétszer mondta, hogy “asszonyom”.

Hajnali 1:15-kor Kinyitottam a bolt bérlistáját, és levettem Brandont róla.

1:16-kor sírtam. Nem sokáig. A légmatrac minden alkalommal nyikorgott, amikor Nico átfordult, és nem akartam felébreszteni.

6:50-kor megrezegett a telefonom.

Ezúttal nem a hitelszövetkezet okozta.

Jeanne volt az. Egy üzenet.

Kilenckor találkozunk.

Péntek kilenc órakor

Előttem voltak a parkolóban.

Jeanne Buickje két helyen parkolt közvetlenül az ajtók előtt, így parkol Jeanne a templomban is. Brandon az anyósülésen ült tegnapi farmerben. Ariel hátul volt. Eljött. Persze, hogy eljön. Az ő háza volt.

Nico volt. Nem akartam elvinni, de az iskolája csak 8:40-kor nyílt meg, és nem hagytam őt senkivel, akivel házasságon keresztül rokon lennék. Volt egy gyümölcslédoboz és a kra, most papírtörlőbe csomagolva, a kabátzsebében. Megígértette, hogy nem dobom ki.

8:52-kor Jeanne kiszállt, és templomkabátjában találkozott a parcellán.

“Meg fogjuk oldani ezt,” mondta. “Bent. Mint a felnőttek. Azt fogod mondani annak az embernek, hogy hibáztál az aláírással kapcsolatosul.”

“Nem,” mondtam.

“Miranda. Gondolj a babára.”

“Igen.” Bólintottam le Nico felé, és szívtam a gyümölcslésdobozát. “Ő az, akire gondolok.”

Brandon mögé jött. Nagyon rosszul borotválkozott le. “Tegnap este beszéltünk,” mondta. “Anya és én. Felajánljuk a házba. Ariel házán. Mint egy befektetés. Kamattal visszakapnád.”

“A pénzemmel.”

“Családi pénzzel,” mondta Jeanne.