Yulia sikolya olyan hirtelen törte meg a szombat reggel csendjét, hogy Oleg elejtette a csavarhúzóját. Éppen az erkélyajtó zárját javította, amikor meghallotta a konyhából a süketítő kitörését. Berohant a szobába, és látta Yuliát kipirult arccal, aki dühösen egy zacskó drága csokoládét tömött a szekrény legfelső polcára, rejtve a szem elől, majd csattanva csapta be az ajtót.
Vele szemben, az étkezőasztalnál állt a tizenkét éves Alina. A lány üres bögrét szorongatott, ajkai remegtek, és könnyek gyűltek a szemébe. A közelben, csendben ültek a kanapén, Yulia gyerekei – a hét éves Denis és az ötéves Masha – csendben, félelemmel nézve anyjukról idősebb nővérükre.
“Yulia, mit beszélsz? Halkabban, a gyerekek mindenhol ott vannak!” Oleg megpróbált odamenni a feleségéhez, és megfogni a vállát, de ő elrántotta magától.
“Mit mondtam, hogy ilyen rossz?” Yulia felé fordult, nehéz lélegzettel.
“Hogy csak azt mondom, amit mindenki lát, de hallgat róla? Az első házasságotokból származó lányod mindent megeszi, ami a gyerekeimnek van – hadd menjen az anyjához! Meddig fogunk még úgy tenni, mintha minden rendben lenne?”
“Ki mit eszik?” Oleg összevonta a szemöldökét, érezte, ahogy a düh fortyog benne. “Alina csak hétvégére jött, hogy meglátogassa az apját. Volt néhány csokoládéja, és azokat közös pénzből vettem!”
“Pár csokoládét?” Yulia majdnem sikoltott. “Tegnap este megevett fél kiló cseresznyét, amit Denisnek és Mashának vettem! Ma reggel kinyitott egy új doboz gabonapelyhet, pedig maradt még egy kis a régiből. A többi gyerekre egyáltalán nem gondol! Úgy viselkedik, mintha egy all-inclusive üdülőhelyen szállt volna meg.”
Alina már nem bírta tovább. A bögréjét az asztalra verte, majd a folyosóra futott. Másodpercekkel később a fürdőszoba ajtaja csapódott be, és halk zokogás hallatszott bentről.
“Miért kellett ezt csinálnod?” kérdezte Oleg halkan, de dühösen. “Tizenkét éves. A válás már eleve nagyon nehéz neki—először félt átjönni.”
“És nem nehéz nekem?” Yulia a csípőjére tette a kezét. “Őrült módjára rohangálok, főzök mindenkinek, mosok és takarítok. A gyerekeim normál adagokat esznek, de a te Alinád mindent felfal, ami csak látszik. Van saját anyja – hadd egyen ott. Miért kellene kevesebb jutalomfalatot kapniuk a gyerekeimnek, mert a lányod nem tudja, mikor kell abbahagyni?”
“Csokoládékat rejtegetsz a szekrényben egy gyerek elől, Yulia! Nem szégyelled magad?” Oleg a szekrényre mutatott. “Ez csak hétköznapi étel. Alina növekszik; Normális étvágya van.”
“A normális étvágy az, ha levest és egy bortát eszel,” vágott fel Yulia. “Amikor kipakol minden édességet, és egyet sem hagy a kicsiknek, azt önzésnek hívják. Őszintén, Oleg, fáradt vagyok. Minden hétvége rémálommá válik.
Nem azért írtam alá, hogy más gyerekéről gondoskodjak.”
Oleg mély levegőt vett, próbálta megnyugtatni magát. Most nem volt értelme vitatkozni. Megfordult, és a fürdőszoba felé indult. Bekopogott a zárt ajtón.
“Alina, kérlek, nyisd ki. Apa az.”
Csend lett az ajtó mögött, majd a zár elfordult. Alina a mosdónál állt, törölközővel törölte le könnyeit.
“Apa, haza akarok menni,” mondta halkan. “Hívd fel anyát, hogy jöjjön értem, vagy vidd el magad.”
“AliNa, várj. Yulia elvesztette a türelmét, nehéz hete volt a munkában, és fáradt,” próbált hazudni Oleg, bár ő maga is tudta, milyen gyengén hangzik.
“Nem, utál engem,” Alina egyenesen apja szemébe nézett. “Látom. Tegnap azért vettem el azokat a cseresznyéket, mert az asztalon voltak. Azt hittem, mindenkinek valók. És a gabonapelyhet vettem el, mert éhes voltam. Nem tudtam, hogy itt minden darabot meg kell számolni.
”
Oleg összetörő szégyent érzett. Megölelte a lányát, de ő mereven és feszült maradt a karjaiban.
“Mit szólnál, ha most felöltöznénk és sétálnánk egyet?” javasolta. “Elmehetünk moziba, ehetünk egy kis fagyit. Csak ketten.”
“Anyához akarok menni,” ismételte makacsul Alina. “Kérlek.”
Oleg rájött, hogy nincs értelme erőltetni őt. Segített a lányának összepakolni a dolgait a hátizsákjába. Ahogy áthaladtak a folyosón, Yulia még ki sem lépett a konyhából – csak hangosan csörömpölte az edényeket. A fiatalabbak csendben ültek a szobájukban.
Csendben vezettek. Oleg próbált kérdezni az iskoláról, Alina barátairól, de csak rövid válaszokat adott. Az autóban olyan erős volt a feszültség, hogy akár késsel is meg lehetett volna vágni. Amikor megérkeztek Oleg volt felesége, Lena házához, Alina gyorsan megcsókolta apja arcát, majd kiugrott, még csak meg sem várta, hogy leállítsa a motort.
Oleg egy órával később hazatért. Yulia a kanapén ült, és a telefonját görgette. A gyerekek a szőnyegen játszottak.
“Elvitted őt?” kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna.
“Igen,” válaszolta Oleg tömören, leülve egy székre vele szemben. “Yulia, komoly beszélgetésre van szükségünk. Nincs kiabálás, nincs gyerek.” Denis és Masha felé fordult: “Menjetek a szobátokba, és játsszak egy kicsit.”
Miután a gyerekek elmentek, Oleg előrehajolt, kezeit a térdére téve, és a feleségére nézett.
“Mi volt ez? Tudod, hogy most raktad ki a lányomat a házból? Étel miatt. Egy kis átkozott cukorka és cseresznyés miatt.”
Yulia félretette a telefonját és sóhajtott. A düh eltűnt az arcáról, helyét mély bosszúság vette át.
“Oleg, csak a jéghegy csúcsát látod. Nem a cukorkáról van szó.”
“Akkor miről van szó? Magyarázd el nekem, meg akarom érteni.”






