“Amikor Alina átjön, az egész életünk körülötte forog,” fordult felé Yulia. “Azonnal te leszel a ‘vidám apuka.’ Mindenféle dolgot veszel neki, hagyod, hogy olyan dolgokat csináljon, amiket a gyerekeim nem engednek. Egész nap a telefonján ül, és még a saját edényeit sem mosja el. És velem mi lesz? Kétszer annyit kell főznöm, mert nem eszi meg, amit készítek. Különleges falatokat és pizzát akar mellé.”
“Ő egy gyerek, Yulia! Tizenkét éves. Csak beszélhettél volna velem—anélkül, hogy kiabáltál volna, hogy ‘csak menjen el’.”
“Múlt hétvégén hoztam fel,” emlékeztette Yulia, összeszűkítette a szemét. “Emlékszel? Mondtam, hogy nehéz három különböző ételt főznöm. Mit mondtál? ‘Gyerünk, Yulia, mi a nagy ügy a sült krumplival?’ Könnyű azt mondani, hogy egész héten dolgozol. Szombat és vasárnap az egyetlen szabadnapom, és láncra verve a tűzhelyhez takarítok.”
“De egy gyerekkel kiabálni nem a megoldás,
” mondta Oleg határozottan. “Megaláztad őt. Felnőtt vagy, Yulia. Egyszerűen mondhattad volna neki: ‘Alina, kérlek, hagyd a cukorkát a gyerekeknek.’ Miért csinálnánk ekkora látványosságot a hi-bólÉtel a szekrényekben?”
“Mert most elvesztettem az eszem!” Yulia ismét felemelte a hangját. “Bementem a konyhába, és ő csak ott ült, és ette azt a drága csokit, amit Masha születésnapjára félretettem, egyenesen rám nézett. Nincs ‘köszönöm’, nincs ‘kaphatok egy kicsit’. Mintha semmiség lenne. Belül dühös voltam. Érted? Úgy érzem magam, mint egy szolgáló a saját otthonomban! Az exfeleséged, Lena, a legjobb életét éli, rendszeres gyerektartást kap tőled, és minden hétvégén ránk dobja a gyereket, hogy élvezhesse magát. És csak a terhet kell cipelnem?”
“Lena nem dobja ki, Alina velem akar időt tölteni!” Oleg felugrott a székéből. “Ő a lányom, Yulia! Ahogy Denis és Masha is a tiéd.
Amikor összejöttünk, tudtad, hogy van egy gyerekem. Azt mondtad, érted.”
“Egy dolog elméletben megérteni, más ténylegesen együtt élni vele,” mondta halkan Yulia, az ablak felé fordulva. “Nem vagyok acélból, Oleg.”
A nap hátralévő részében egy szót sem szóltak egymással. Oleg teljesen összetörtnek érezte magát. Aznap este csörgött a telefon. Az exfelesége neve felvillant a képernyőn. Oleg sóhajtott, és kilépett az erkélyre.
“Igen, Lena.”
“Oleg, mi történik?” Lena hangja recsegett a telefonon keresztül. “Alina könnyek között jött haza. Bezárkózott a szobájába, és nem szólt semmit. Végül kiderült belőle, hogy a te Yuliád összeomlott valami étel miatt. Elmentetek az eszetek? A gyerekemet egy darab csokoládé miatt hívják szóba?”
“Lena, bonyolult… Yulia elvesztette a türelmét, félreértették egymást,” próbálta magyarázni Oleg, tudva, milyen nevetségesen hangzik.
“Nem érdekelnek a te Yulia-d problémái!” vágott rá Lena.
“Ha az új nőd nem tudja kontrollálni a kitöréseit, Alina már nem jön hozzád. Nem hagyom, hogy belezavard a mentális egészségét. Ha látni akarod a lányodat, valahol semleges helyen lesz. Egy kávézó, egy park. De nem fog többet belépni a házadba.”
“Lena, ne siessünk. Beszélek Alinával…”
“Ne is beszélj vele. Már mondta, hogy nem jön vissza. Ennyi, Oleg. Jó éjszakát.”
A vonal megszakadt, a durva sípolások visszhangoztak Oleg fülében. Leengedte a telefonját, és nyomorultul érezte magát. Visszatérve a szobába, meglátta Yuliát a tévé mellett, amint a gyerekek játékait szedi.
“Lena hívott?” kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.
“Igen. Azt mondta, Alina már nem jön ide. Most már boldog vagy?” Oleg nem tudta elnyomni a szarkazmust.
Yulia megdermedt, kezében egy műanyag játékautóval. Néhány másodpercig csendben volt, majd lassan megfordult.
“Tudod, Oleg? Bizonyos szempontból igen,
megkönnyebbülés. Kevesebb főzés, kevesebb stressz. De másrészt… Sosem akartam, hogy így végződjön. Egyszerűen elvesztettem az önuralmam.”
“Az irányítás elvesztése miatt a lányomba került,” mondta Oleg halkan. “Sétálni megyek. Gondolkodnom kell.”
Több mint két órán át bolyongott az éjszakai városban, az elméje zakatolt. Emlékek arról, amikor ő és Yulia két éve először költöztek össze, újra és újra előtérbe jöttek. Akkoriban minden olyan könnyűnek tűnt. Yulia gyerekei gyorsan megszerették, és tényleg próbált jó mostohaapa lenni – játékokat vett, állatkertbe vitte őket. Remélte, hogy Yulia ugyanolyan melegen fogadja Alinát. De ahogy telt az idő, a mindennapi munka kezdte feltörni törékeny békéjüket.
Oleg tudta, hogy van némi igazság Yulia szavaiban. Tényleg így volt megpróbálja pótolni a hétköznapi hiányát azzal, hogy ajándékokkal halmozza el Alinát, és minden kívánságának enged. Nem vette észre, mennyire fáradt Yulia, mennyire nő a neheztelés. Mégsem tudta igazolni a reggeli kitörését. Kegyetlen volt egy tizenkét éves lánnyal szemben.
Amikor hazaért, mindenki már aludt. Oleg csendben lefeküdt a nappali kanapéjára, nem akart Yuliával a hálószobába menni.
A következő héten át a házat jeges csend töltötte be. Yulia főzött, takarított és gondoskodott a gyerekekről, de csak Oleggel beszélt a szükséges dolgokról: “tejet venni”, “Denist elhozni az óvodából.” válaszolta Oleg ugyanolyan tömören. Többször is próbálta felhívni Alinát, de ő vagy nem vette fel, vagy rövid szavakkal válaszolt, majd gyorsan letette a telefont. Péntekre a feszültség elérte a tetőpontját.
Aznap este, miután a gyerekek lefeküdtek, Yulia bement a konyhába, ahol Oleg teát ivott és a munkalaptopját görgette. Leült vele szemben, és az asztalra tette a kezét.
“Igazán beszélnünk kell,” mondta. “Nem folytathatjuk így. Úgy járkálsz, mint egy viharfelhő, és egyszerre érzek bűntudatot és dühöt.”






