Mara nem azzal kezdte, hogy megkérdezte, mennyi pénzt örököltem.

Nem kérdezte, mennyit ér a telek, el akarom-e adni a faházat, vagy mit gondolok a szüleimről.

Csak rám nézett a könyvtár előtti padon, és ezt mondta:

– Cole, szerintem Evelyn nem egyszerűen egy házat hagyott rád.

Megdermedtem.

– Mire gondolsz?

Mara belekortyolt a kávéjába.

– Arra, hogy talán valamit tudott, amit te még nem.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Miért mondod ezt?

Elővette a táskájából a telefonját, és megnyitott egy régi fényképet.

Egy újságkivágás volt.

A dátum több mint húsz évvel korábbi.

A címe:

„Helyi üzletember földvita miatt bíróság elé kerülhet.”

A fényképen a nagyapám szerepelt.

Nem ismertem a történetet. A családban soha senki nem beszélt róla.

Mara halkan folytatta:

– Evelyn évekkel ezelőtt megkeresett engem. Nem újságíróként, inkább magánemberként. Azt kérte, hogy ha valaha történik vele valami, és a családja elkezd hazugságokat terjeszteni rólad, akkor nézzek utána ennek.

– Ennek?

– A családod történetének.

Éreztem, ahogy megfeszül a vállam.

– Mit tudott?

Mara nem válaszolt azonnal.

Aztán elővett egy második dokumentumot.

– A nagyapád nem egyszerűen elveszített egy üzleti vitát. Volt egy társasága, amely éveken keresztül felvásárolt hegyi területeket. Az egyik ilyen terület a tiédhez kapcsolódott. Evelyn azonban megtagadta, hogy eladja neki a saját részét.

– És?

– A nagyapád megpróbálta megszerezni.

Nagyot nyeltem.

– Erővel?

– Jogi úton először. Aztán kevésbé jogi módszerekkel.

A kezemben tartottam a fényképet.

Hirtelen értelmet nyert néhány régi emlék.

A nagyapám dühös hangja.

Evelyn mindig bezárt irodája.

Az, hogy gyerekkoromban soha nem mehettem fel a padlásra.

És az is, hogy amikor egyszer megkérdeztem, miért nem beszélünk a nagyapámról, Evelyn csak annyit mondott:

„Vannak emberek, akiknek jobb, ha a múltjukban maradnak.”

Mara előrehajolt.

– Cole, szerintem az a levél, amit találtál, csak a történet egyik fele.

– Mi a másik?

– Az, hogy miért pont neked adta a földet.

Ekkor megcsörrent a telefonom.

Garrett volt az.

– Cole, hol vagy?

– A városi könyvtárnál. Miért?

– Azonnal menj vissza a faházhoz.

– Mi történt?

Egy pillanatig hallgatott.

– Valaki benyújtott egy régi tulajdoni dokumentumot a megyei hivatalhoz.

– Milyen dokumentumot?

– Egy állítólagos használati és fejlesztési megállapodást. A dokumentum szerint a birtokod egy része egy fejlesztőcégnek van fenntartva.

Felálltam.

– Ez lehetetlen.

– Én is ezt gondolom. De van egy nagyobb probléma.

– Mi?

Garrett hangja most már egészen halk volt.

– A dokumentumon Evelyn aláírása szerepel.


Egy órával később már a faház felé vezettem.

Mara velem jött.

Amikor felértünk, Garrett már a verandán állt.

A kezében egy barna mappát tartott.

– Ezt nézd meg.

Kinyitotta.

A dokumentum régi volt. A papír megsárgult, a tinta kifakult.

Az alján ott volt Evelyn neve.

És az aláírás valóban hasonlított az övére.

– Hamis – mondtam.

Garrett rám nézett.

– Ezt nem mondhatjuk biztosan.

– De tudom, hogy hamis.

– Miért?

Rámutattam az aláírásra.

– Evelyn soha nem írta le így a vezetéknevét. Mindig nagy E betűvel kezdte. Itt pedig teljesen más.

Mara közelebb hajolt.

– És nézd meg a dátumot.

– Mi van vele?

– Evelyn ekkor kórházban volt.

Garrett felnézett.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Emlékszem rá. Én vittem neki azt a régi rádiót.

Mara már telefonált is.

– Megvan.

– Mi?

– A kórházi nyilvántartás. A dátum pontosan egybeesik azzal a három héttel, amikor Evelyn bent feküdt.

Garrett lassan becsukta a mappát.

– Akkor valaki nagyon rosszul hamisított.

– De ki?

Senki nem válaszolt.

Nem kellett.

Mindhárman ugyanarra az emberre gondoltunk.

Ronaldra.

Az apámra.


Aznap este Garrett elmondta, hogy a dokumentumot egy fejlesztőcég ügyvédje nyújtotta be.

A cég neve:

North Ridge Development.

Ismerős volt.

Túl ismerős.

Mara elővette a telefonját, és megmutatott egy fényképet.

Egy üzletember állt rajta egy konferencián.

Ősz haj.

Sötét öltöny.

Magabiztos mosoly.

A kép alatt egy név:

Ronald Mallister.

Az apám.

De nem ő volt a North Ridge tulajdonosa.

Csak tanácsadó.

A valódi tulajdonos egy másik név volt.

Rachel Mallister.

A saját unokatestvérem.

Felnevettem.

Nem azért, mert vicces volt.

Hanem mert hirtelen minden összeállt.

A brosúra.

A „felújítási ajánlat”.

A realtor.

A sürgetés.

A titkos telefonhívások.

A padlás.

A széf.

Nem a faházat akarták egyszerűen megszerezni.

Az egész területet akarták.

És valószínűleg évek óta készültek rá.

Garrett rám nézett.

– Cole, van még valami.

– Mi?

– Evelyn a halála előtt három hónappal létrehozott egy második jogi dokumentumot.

– Milyen dokumentumot?

– Egy külön alapítványt.

– Nekem?

– Nem pontosan.

Megállt.

– A föld megőrzésére.

Mara arca megváltozott.

– Ezért volt fontos neki, hogy Cole örökölje?

Garrett bólintott.

– A dokumentum szerint a tulajdonjog átkerülhetett volna egy védett alapba, ha valaki megpróbálja kereskedelmi fejlesztésre használni a területet.

Ránéztem.

– Akkor miért nem mondta el nekem?

Garrett elmosolyodott.

– Mert ismerte magát. Tudta, hogy ha elmondja, azonnal megpróbálják megakadályozni.

A szemem előtt megjelent Evelyn arca.

Az a félmosoly.

Az a makacs tekintet.

És hirtelen megértettem.