Mara nem azzal kezdte, hogy megkérdezte, mennyi pénzt örököltem.
Nem kérdezte, mennyit ér a telek, el akarom-e adni a faházat, vagy mit gondolok a szüleimről.
Csak rám nézett a könyvtár előtti padon, és ezt mondta:
– Cole, szerintem Evelyn nem egyszerűen egy házat hagyott rád.
Megdermedtem.
– Mire gondolsz?
Mara belekortyolt a kávéjába.
– Arra, hogy talán valamit tudott, amit te még nem.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Miért mondod ezt?
Elővette a táskájából a telefonját, és megnyitott egy régi fényképet.
Egy újságkivágás volt.
A dátum több mint húsz évvel korábbi.
A címe:
„Helyi üzletember földvita miatt bíróság elé kerülhet.”
A fényképen a nagyapám szerepelt.
Nem ismertem a történetet. A családban soha senki nem beszélt róla.
Mara halkan folytatta:
– Evelyn évekkel ezelőtt megkeresett engem. Nem újságíróként, inkább magánemberként. Azt kérte, hogy ha valaha történik vele valami, és a családja elkezd hazugságokat terjeszteni rólad, akkor nézzek utána ennek.
– Ennek?
– A családod történetének.
Éreztem, ahogy megfeszül a vállam.
– Mit tudott?
Mara nem válaszolt azonnal.
Aztán elővett egy második dokumentumot.
– A nagyapád nem egyszerűen elveszített egy üzleti vitát. Volt egy társasága, amely éveken keresztül felvásárolt hegyi területeket. Az egyik ilyen terület a tiédhez kapcsolódott. Evelyn azonban megtagadta, hogy eladja neki a saját részét.
– És?
– A nagyapád megpróbálta megszerezni.
Nagyot nyeltem.
– Erővel?
– Jogi úton először. Aztán kevésbé jogi módszerekkel.
A kezemben tartottam a fényképet.
Hirtelen értelmet nyert néhány régi emlék.
A nagyapám dühös hangja.
Evelyn mindig bezárt irodája.
Az, hogy gyerekkoromban soha nem mehettem fel a padlásra.
És az is, hogy amikor egyszer megkérdeztem, miért nem beszélünk a nagyapámról, Evelyn csak annyit mondott:
„Vannak emberek, akiknek jobb, ha a múltjukban maradnak.”
Mara előrehajolt.
– Cole, szerintem az a levél, amit találtál, csak a történet egyik fele.
– Mi a másik?
– Az, hogy miért pont neked adta a földet.
Ekkor megcsörrent a telefonom.
Garrett volt az.
– Cole, hol vagy?
– A városi könyvtárnál. Miért?
– Azonnal menj vissza a faházhoz.
– Mi történt?
Egy pillanatig hallgatott.
– Valaki benyújtott egy régi tulajdoni dokumentumot a megyei hivatalhoz.
– Milyen dokumentumot?
– Egy állítólagos használati és fejlesztési megállapodást. A dokumentum szerint a birtokod egy része egy fejlesztőcégnek van fenntartva.
Felálltam.
– Ez lehetetlen.
– Én is ezt gondolom. De van egy nagyobb probléma.
– Mi?
Garrett hangja most már egészen halk volt.
– A dokumentumon Evelyn aláírása szerepel.
Egy órával később már a faház felé vezettem.
Mara velem jött.
Amikor felértünk, Garrett már a verandán állt.
A kezében egy barna mappát tartott.
– Ezt nézd meg.
Kinyitotta.
A dokumentum régi volt. A papír megsárgult, a tinta kifakult.
Az alján ott volt Evelyn neve.
És az aláírás valóban hasonlított az övére.
– Hamis – mondtam.
Garrett rám nézett.
– Ezt nem mondhatjuk biztosan.
– De tudom, hogy hamis.
– Miért?
Rámutattam az aláírásra.
– Evelyn soha nem írta le így a vezetéknevét. Mindig nagy E betűvel kezdte. Itt pedig teljesen más.
Mara közelebb hajolt.
– És nézd meg a dátumot.
– Mi van vele?
– Evelyn ekkor kórházban volt.
Garrett felnézett.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Emlékszem rá. Én vittem neki azt a régi rádiót.
Mara már telefonált is.
– Megvan.
– Mi?
– A kórházi nyilvántartás. A dátum pontosan egybeesik azzal a három héttel, amikor Evelyn bent feküdt.
Garrett lassan becsukta a mappát.
– Akkor valaki nagyon rosszul hamisított.
– De ki?
Senki nem válaszolt.
Nem kellett.
Mindhárman ugyanarra az emberre gondoltunk.
Ronaldra.
Az apámra.
Aznap este Garrett elmondta, hogy a dokumentumot egy fejlesztőcég ügyvédje nyújtotta be.
A cég neve:
North Ridge Development.
Ismerős volt.
Túl ismerős.
Mara elővette a telefonját, és megmutatott egy fényképet.
Egy üzletember állt rajta egy konferencián.
Ősz haj.
Sötét öltöny.
Magabiztos mosoly.
A kép alatt egy név:
Ronald Mallister.
Az apám.
De nem ő volt a North Ridge tulajdonosa.
Csak tanácsadó.
A valódi tulajdonos egy másik név volt.
Rachel Mallister.
A saját unokatestvérem.
Felnevettem.
Nem azért, mert vicces volt.
Hanem mert hirtelen minden összeállt.
A brosúra.
A „felújítási ajánlat”.
A realtor.
A sürgetés.
A titkos telefonhívások.
A padlás.
A széf.
Nem a faházat akarták egyszerűen megszerezni.
Az egész területet akarták.
És valószínűleg évek óta készültek rá.
Garrett rám nézett.
– Cole, van még valami.
– Mi?
– Evelyn a halála előtt három hónappal létrehozott egy második jogi dokumentumot.
– Milyen dokumentumot?
– Egy külön alapítványt.
– Nekem?
– Nem pontosan.
Megállt.
– A föld megőrzésére.
Mara arca megváltozott.
– Ezért volt fontos neki, hogy Cole örökölje?
Garrett bólintott.
– A dokumentum szerint a tulajdonjog átkerülhetett volna egy védett alapba, ha valaki megpróbálja kereskedelmi fejlesztésre használni a területet.
Ránéztem.
– Akkor miért nem mondta el nekem?
Garrett elmosolyodott.
– Mert ismerte magát. Tudta, hogy ha elmondja, azonnal megpróbálják megakadályozni.
A szemem előtt megjelent Evelyn arca.
Az a félmosoly.
Az a makacs tekintet.
És hirtelen megértettem.
Ő nem csak rám hagyta a faházat.






