Most már másképp értettem.

Az értékességhez nem kellett mások hibáit láthatatlanná tenni.

Néha a legfelelősségteljesebb dolog, amit tehetsz, hogy dokumentálod a munkádat, tiszteletben tartod a megadott határokat, és hagyod, hogy a vezetés lássa, valójában mit tart össze a munka.

Már nem voltam láthatatlan.

Még mindig Susan voltam.

Még mindig az a személy, aki kétszer ellenőrizte a képszereket.

Még mindig az a személy, aki észrevette, ha egy szám túl tisztának tűnt.

Még mindig az a személy, aki a megbízható rendszereket részesíti előnyben a látványos előadások helyett.

Csak most, amikor megjavítottam valamit, a felelősségnek volt neve.

A hatóságnak címe volt.

És végre a munka megkapta azt a súlyt, amire a cég mindig is támaszkodott.

A szerkezet ismét stabil volt.

Ezúttal mindenki tudta, ki tartotta fel.