Ethan szinte gyermeki megkönnyebbüléssel érintette meg a csellótokot.
“Te hoztad el.”
Julian keze rövid időre megpihent a kopott bőrnyelre.
“Anyám csellója. Ugyanaz.”
Ethan rámeredt.
“Még mindig utazol azzal a cuccsal?”
“Nem általában.”
“Akkor miért ma?”
Julian halványan elmosolyodott.
“Mert néhány ígéret megérdemli az eredeti hangszert.”
Egyik férfi sem vette észre, hogy Victoria a terem túloldaláról figyeli.
Amit látott, az nem barátság volt.
Látta, ahogy a vőlegény átöleli a férfit, akit már bérelt szórakoztató alaknak minősített.
Ez megsértette azt a hierarchia építészetét, amelyet az egész esküvő alatt épített.
Amikor a ceremónia véget ért, és a vendégek beköltöztek a nagy előcsarnokba koktélokért, az irritációja egyre csúnyábbá vált.
Julian az alsó lépcső közelében készült.
Óvatosan kinyitotta a tokot.
A cselló belül sötét borostyánszínű volt, lakkréteg mélységgel, amely szinte élőnek tűnt a csillárfény alatt. Szélei korban voltak. A fán apró nyomok voltak, amelyeket évszázadok kezelése hagyott.
A bérelt négyesből egy hegedűs tizenöt láb távolságból észrevette, és beszélgetés közben megállt.
Közelebb lépett.
“Elnézést,” suttogta. “Megkérdezhetem, mi az?”
Julian felnézett.
“Egy régi családi hangszer.”
A hegedűs közelebb hajolt anélkül, hogy hozzáért volna.
Az arca megváltozott.
“Öreg?”
Julian halkan nézett rá, ezzel véget vetve a kérdésnek.
A előcsarnok túloldalán Celeste rövid klipeket forgatott a közösségi hírfolyamához, amikor észrevette, hogy Julian a lépcső közelében áll.
Elkomorította a szemöldökét.
“Anya, ugyanaz a srác?”
Victoria követte a tekintetét.
A szája összeszorult.
Átment a előcsarnokon.
Az esküvőszervező elfogta őt.
“Mrs. Sterling, Mr. Ethan kifejezetten kérte ezt az előadást.”
“Tisztában vagyok azzal, mit gondol Ethan, hogy kérte.”
“Akkor talán nekünk—”
Victoria felemelte az egyik kezét.
A tervező abbahagyta a beszédet.
Julian épp a csellót a térdei közé helyezte, amikor Victoria odaért hozzá.
“Már mondtam már. Vannak zenészeink.”
Julian ülve maradt.
“Ethan is.”
“Ez már nem Ethan diáklakása.”
“Nem.”
“Itt vannak nagykövetek. Befektetők. Olyan emberek, akik számítanak.”
Julian körbenézett a szobában.
Aztán vissza rá.
“Ez biztosan kimerítő lehet.”
Néhány vendég a közelben hallotta.
Az egyik eltakarta a mosolyt.
Victoria arca megkeményedett.
Celeste odalépett, miközben a telefonja még mindig rögzített.
“Anya, komolyan, miért van még mindig itt?”
“Úgy tűnik, összezavarodt a szerepével kapcsolatban.”
Julian fél másodpercre lehunyta a szemét.
Nem azért, mert félt.
Mert azon gondolkodott, hogy Ethan barátsága megéri-e elviselni a következő néhány percet.
Újra kinyitotta a kezét.
“Meghívtak.”
Victoria humor nélküli nevetést hallatott.
“Ki az?”
“A vejed.”
Celeste gúnyosan felhorkant.
“Ethan mindenkit meghív. Gyenge a jótékonysági ügyek iránt.”
Ez a határ messzebbre nyúlt, mint ahogy tervezte.
Több fej fordult.
Julian lassan felállt.
A cselló egy kézben egyensúlyban maradt.
Ott véget vethetett volna mindennek.
Egy telefonhívás megváltoztatta volna a hangulatot a villában, mielőtt Victoria befejezhette volna a pezsgőjét.
De valami ellenállt benne az impulzának.
A Power megtanította neki, hogy az emberek akkor mutatják meg magukat legvilágosabban, amikor azt hiszik, senki fontos nem figyel.
Így csendben maradt.
Victoria közelebb lépett.
“Ti mindig ugyanazt a hibát követitek el. Valaki udvarias veled, és hirtelen azt hiszed, hogy a szobában vagy.”
Julian szeme Ethan felé siklott, aki a előcsarnok távoli végén látható, amint vendégekkel beszélgetett.
Egy rövid pillanatra fontolgatta, hogy hívja át a barátját.
Aztán Victoria a csellóért nyúlt.
Julian arckifejezése megváltozott.
Nem drámai.
Pont annyira, hogy a közelben lévő hegedűs egy akaratlan lépést előrelépjen.
“Ne nyúlj hozzá,” mondta Julian.
Victoria megállt.
Nem volt harag a hangjában.
Ez még jobban megsértette őt.
“Mit mondtál?”
Julian teljesen felállt.
“Mondtam, ne nyúlj a hangszerhez.”
Celeste telefonja közelebb lépett.
A vendégek egy kimondatlan kört kezdtek alkotni.
Victoria úgy nézett Julianra, mintha egy társadalmi törvényt szegett volna.
Aztán elmosolyodott.
“Meg kell tanulnod a helyed, mielőtt így beszélsz hozzám.”
Megragadta a csellót a nyakánál.
Julian elkapta a holttestet, mielőtt elhúzhatta volna.
Először jelent meg feszültség az arcán.
“Engedd el.”
Victoria szorosabban markolta a kezét.
“Elmész.”
“Victoria.”
A név valahonnan mögötte jött.
Marcus Sterling épp most lépett be a felső erkélyre.
Senki sem vette észre még lent.
Victoria kirántotta a csellót.
Julian keze a levegőben maradt.
Aztán lendített.
A cselló a lépcső széléhez csapódott.
Az első ütközés feltörte a testet.
A hang mély és borzalmas volt.
Több zenész felszisszent.
Julian teljesen megmozdult.
Victoria sokkot látott a szobában, és azt jóváhagyásnak hitte.
Szóval megint megtette.
A második ütés letépte a nyakat a testről.
A húrok elszakadtak.
A fa szétrobbant a márványon.
Celeste egyszer nevetett a telefonja mögött, túl meglepődve a látványtól, hogy megértse, mi történt.
Victoria a maradványokat Julian lábai elé ejtette.
**”Menj innen. Senki sem akarja, hogy olcsó zenészek tönkretegyék ezt az esküvőt.” **
A csend ezután hatalmas volt.
Julian lehajtotta a fejét.
Egy kis faragott juhardarab hevert a bakancsa közelében.
Az anyja hét éves korában puha anyaggal polírozta ezt a formát.
Emlékezett, hogy a szűk lakásuk padlóján ült, miközben éjfél után játszott, mert a nappali munka volt.
Emlékezett a kezeire.
Emlékezett a gyanta illatrára.
Emlékezett arra a téllere, amikor túl beteg lett, hogy felemelje a csellót, és az ígéretre, amit tőle kért.






