“Soha ne tarts szép dolgokat elzárva, mert a világ csúnya,” mondta. “Használd őket.”
Hat hónappal később meghalt.
Julian cégeket épített, bankokat vásárolt, tornyokat vásárolt, laboratóriumokat finanszírozott, és olyan ügyleteket tárgyalt, amelyek egész városokat megváltoztattak.
Szinte bármit le tudott cserélni.
Nem azt.
A légzése lassult.
Körülötte a vendégek dühre vártak.
Fenyegetésekre, kiabálásra, talán biztonságra számítottak.
Ehelyett Julian leguggolt, és felvett egy törött darabot.
Végigsimított a lakkon a hüvelykujjával.
Celeste kissé leengedte a telefonját.
Valami az arcán miatt abbahagyta a mosolyt.
Aztán léptek dübörgtek a lépcsőről.
Marcus Sterling olyan gyorsan leesett, hogy az egyik biztonsági ember megpróbálta megfogni a karját.
Lerázta őt.
“Mozogj.”
A vendégek félreálltak.
Victoria megfordult.
“Marcus, végre. Ez az ember okozta—”
Marcus anélkül, hogy megnézte volna, elhaladt mellette.
Elérte a roncsokat.
Megállt.
És elfehéredtem.
A milliárdos, aki nemzetközi ingatlanügyleteket tárgyalt, túlélte ellenséges felvásárlásokat, és egyszer egy kétezer befektető szobájához szólt egy piaci összeomlás idején, hirtelen fizikailag betegnek tűnt.
A csellóra meredt.
Aztán Juliannál.
Aztán vissza a törött fához.
“Nem.”
Julian nem szólt semmit.
Marcus térdelt.
Egy mormogás futott át a szobán.
Victoria a férjére nézett.
“Marcus?”
Mindkét kézzel felvett egy darabot a hangszerből.
Az ujjai remegtek.
“Julian…”
A név megváltoztatta a hangulatot.
Néhány vendég felismerte.
Nem mind.
De elég.
Marcus nagyot nyelt.
“Kérlek, mondd, hogy ez nem a du Vane.”
Julian szeme a saját kezében lévő töredéken maradt.
“Az volt.”
Marcus lehunyta a szemét.
Victoria összevonta a szemöldökét.
“Miről beszélsz?”
Marcus olyan arckifejezéssel nézett fel rá, amit még soha nem látott vele szemben.
Félelem.
Nem harag.
Félelem.
“Az 1712-es Stradivarius du Vane.”
Egy hegedűs a előcsarnokban eltakarta a száját.
Valaki suttogta: “Istenem.”
Victoria önbizalma megingott.
“Egy régi hangszer volt. Pótolhatjuk.”
Marcus ránézett.
“Nem.”
A hangja megrepedt.
Victoria hátralépett.
Marcus lassan felállt, még mindig a törött fát tartotta.
**”Ezt nem pótolhatod.” **
Celeste végül abbahagyta a felvételt.
Julian Marcusra nézett.
“Nem a piaci érték volt.”
Marcus azonnal bólintott.
“Tudom.”
“Az anyámé volt.”
“Tudom.”
Victoria egyik férfiról a másikra nézett.
“Ki ő?”
Eleinte senki sem válaszolt.
Ez megijesztette.
A férjéhez fordult.
“Marcus, ki ő?”
Marcus úgy tűnt, nem tudta eldönteni, hogy kiabálni akar-e vagy összeesni.
Végül megszólalt.
“Julian Vane.”
Victoria várt.
A név semmit sem jelentett neki.
Marcus hitetlenkedően nevetett, amelyben nem volt humor.
“Tényleg nem tudod.”
A hangja elhalkult.
“Vane Meridian Főváros.”
Egy vendég a pezsgőtorony közelében lassan leengedte a poharát.
Victoria szeme elfordult.
Marcus folytatta.
“Vane International Banking.”
Még egy szünet.
“Orion Infrastruktúra.”
Valaki a tömegből suttogott.
Celeste arca kezdett elszínezni.
Marcus közelebb lépett Victoriahoz.
“És az a magánalap, amely tizennyolc hónappal ezelőtt újrafinanszírozta a Sterling Globalt.”
Most már elég megértette, hogy féljen.
Julian a romok mellett maradt.
Marcus felé fordult.
“Julian, ő nem tudta.”
Julian végre felemelte a tekintetét.
“Ez a probléma.”
Marcus elhallgatott.
Julian körbenézett a előcsarnokban.
A vendégekre, akik nevettek.
Azokat, akik figyelték.
Azoknál, akik felismerték a kegyetlenséget, de társadalmilag kényelmetlennek tartották a beavatkozást.
Tekintete visszatért Victoria felé.
“Azt hitted, szegény vagyok.”
Kinyitotta a száját.
Nem jött ki semmi.
“Azt hitted, nincs befolyásom.”
Ajkai remegtek.
“Azt hitted, senki sem büntetne meg azért, mert megaláztál.”
Victoria megrázta a fejét.
“Ez nem—”
**”Szóval pontosan megmutattad, ki vagy.” **
Marcus mindkét kezét összeszorította.
“Julian, kérlek. Ethan a barátod.”
“Igen.”
“Akkor ne büntesd meg ezért.”
“Nem vagyok az.”
Ez a válasz reményt adott Marcusnak.
Három másodpercig tartott.
Julian a farmerkabátja belső zsebébe nyúlt, és elővett egy vékony fehér borítékot.
A márványkorlátra helyezte.
Marcus bámulta.
“Mi ez?”
“Egy értesítés, amit a bizottságod hétfőn kapott.”
Marcus arca összeszorult.
folytatta Julian.
“Azért jöttem, hogy késleltessem.”
Marcus vállai leerekültek.
Victoria ránézett.
“Mit halasztok?”
Julian Marcushoz szólt, nem vele.
“A Sterling Global kétszer is megszegte adósságkötelezettségeit ebben a negyedévben.”
Marcus halkan bólintott.
“Tudtad ezt.”
“Tudtam.”
“A meghosszabbításunk attól függ, hogy Vane Meridian megújítja a hitelkeretet.”
“Tudom.”
“Én akartam engedélyezni.”
Marcus becsukta a szemét.
Néhány vendég nyugtalanul mozdult.
Ez már nem pletyka volt.
Ez egy olyan világ összeomlása volt, amely a formális ruházatban zajlik.
Julian lenézett a törött csellóra.
“Most már nem fogok.”
Victoria előrelépett.
“Nem lehet egy céget egy műszer miatt rombolni.”
Julian a tekintetével.
“Nem. A céged már csődbe ment.”
Marcus összerezzent.
Julian hangja nyugodt maradt.
“Azon gondolkodtam, hogy megőrizem, mert Ethan a barátom, és mert Marcus egyszer kedvességet mutatott, mielőtt tudta volna, mi leszek belőlem.”
Marcusra nézett.
“Ez nekem számított.”
Marcus bólintott, könnyek gyűltek a szemébe.
folytatta Julian.
“De nem fogom több ezer alkalmazottat, befektetőt és nyugdíjkötelezettséget olyan emberek irányítása alá helyezni, akik a méltóságot a gazdagoknak tartják fenn.”
Victoria arca elégett.
“Ez abszurd.”
Julian a vendégek felé pillantott.
“Tényleg?”
Senki sem válaszolt.
Celeste körbenézett, mintha valakit keresne, aki megvédi őt.
Ugyanazok a vendégek, akik mosolyogtak, miközben Juliant gúnyolták, hirtelen lenyűgözve nézte a padlót.
Ethan végre áttört a tömegen.
“Mi történt?”
Látta a törött csellót.
Megállt.
Az arckifejezése összerogyott.
“Nem.”
Julian ránézett.
Ethan úgy sétált a roncsok felé, mintha egy holttesthez közeledne.
“Nem, nem, nem.”
Leguggolt a törött hangszer mellé.
A szemei megteltek.






