Ez két ember mosolya volt, akik ugyanazt a viccet ismerték, ugyanazokat az álmatlan éjszakákat töltötték át, és együtt távoznak, miután mindenki más hazament.
Ryan hirtelen eszébe jutott, hogy Emma így nézett rá.
Mielőtt megtanította neki, hogy ne tegye.
A felismerés váratlan erőszakkal érkezett.
Áttört a tömegen.
“Emma.”
Megfordult.
Alexander mellette maradt.
Ryan lehalkította a hangját.
“Kifestetted a hálószobánkat.”
“Igen.”
“Te festettél meg.”
“Nem.”
Elkomorodott.
“Van egy férfi, aki visszatükröződik a tükörben.”
Emma a festmény felé nézett.
“Az nem te vagy az.”
“Akkor ki az?”
“Az a személy, akit én is elhittem neked.”
Ryan szája kinyílt.
Nem jött ki semmi.
Emma elfordult.
De Ryan a csuklójához nyúlt.
Alexander azonnal megmozdult.
Nem ütötte meg Ryant.
Nem emelte fel a hangját.
Egyszerűen csak az egyik kezét Ryan ujjaira tette, és eltávolította őket Emma karjáról.
“Ne érj hozzá.”
A hangjában lévő hidegség megállította mindenkit a közelben.
Ryan visszahúzta a kezét.
“Azt hiszed, ismered őt?”
Alexander egy pillanatra nézte őt.
“Nem.”
A válasz mindkettőjüket meglepte.
Alexanderrel folytatta.
“Tudom, hogy senki sem lesz teljesen önmagává. Ezért kérdezem, nem feltételezem.”
Emma ránézett.
Valami gyengéd áthaladt közöttük.
Ryan látta.
És utálta ezért.
Nem azért, mert Alexander ellopta Emmát.
Mert megértette, mit dobott el Ryan a ki.
A kurátor ideges mosollyal közeledett.
“Mr. Whitmore, a testület készen áll a privát előzetesre.”
Alexander bólintott.
Aztán Ryanre nézett.
“Részt kellene venned.”
Ryan pislogott.
“Kellene?”
“A cégetek felvásárlási javaslata az első tétel ma esti felülvizsgálaton.”
Emma arckifejezése kiismerhetetlenné vált.
Ryan kiegyenesedett.
Végre ismerős terep.
Üzlet.
Tárgyalás.
Irányítás.
Igazította a kabátját.
“Akkor talán abba kellene hagynunk az időpazarlást.”
Alexander tekintete élesebbé vált.
“Egyetértek.”
A galéria hátsó részén lévő privát ajtók felé nézett.
“Mert a könyvvizsgálóink után kétlem, hogy a találkozó sokáig tart majd.”
4. fejezet: A szoba taps nélkül
A privát tárgyalóteremben nem voltak csillárok.
Nincs zenekar.
Nincs csodáló közönség.
Csak egy hosszú dióasztal, tizenkét bőr szék és egy ablakfal, amely a városra néz.
Ryan mindig a legjobb teljesítést a gyönyörű szobákban teljesítette.
Ez nem kínált rejtekhelyet.
Három Whitmore Alapítvány kurátora már helyet foglalt.
Mellettük ült az alapítvány ügyvédje, a pénzügyi igazgató és egy nő, akit Ryan ismert a Halberg & Pierce-től, New York egyik legrettegésesebb igazságügyi könyvelői irodától.
Az önbizalma megingott.
Meredith megállt az ajtónál.
“Ez egy igazgatósági ülés.”
Ryan rápillantott.
“Kint várhatsz.”
Ránézett.
“Azt mondtad, a felvásárlási csapat tagja vagyok.”
“Hivatalosan nem.”
A szavak túl gyorsan jöttek.
Meredith arca megfeszült.
Alexander előhúzott egy széket Emma számára.
Ryan humor nélkül felnevetett.
“Ő jár?”
Emma leült.
“Én vagyok az Open Window Fund kreatív igazgatója és az a tanácsadó, aki azonosította az eltéréseket az Ön javaslatában.”
Ryan rámeredt.
“Átnézted a cégemet?”
“Nem. Egy független bizottság vizsgálta át a cégedet.”
“De megtaláltad az ellentmondásokat.”
“Felismertem az egyik festményt.”
Az ügyvéd megnyitott egy mappát.
A terem végén lévő képernyőn egy kis 19. századi tájkép jelent meg.
Ryan azonnal tudta.
Ez volt a cége által tervezett gyűjtemény központi eleme.
Egy állítólag elveszett mű Étienne Marceau francia festőtől.
Becslések értéke: nyolcmillió dollár.
“A Marceau-táj” – mondta Alexander – “az volt a célja, hogy a javasolt beszerzési ár közel egyharmadát igazolja.”
Ryan hátradőlt.
“Mert rendkívül ritka.”
Emma összekulcsolta a kezét.
“Nem ritka.”
Ryan ránézett.
“Még csak nem is Marceau.”
Csend töltötte be a szobát.
Ryan nevetett.
“Te egy absztrakt festő vagy, Emma. Aligha vagy alkalmas hitelesíteni—”
“Hat éve helyreállítottam azt a vásznat.”
A nevetés elhalt a torkában.
Emma folytatta.
“Egy magángyűjtőé volt Bostonban. Az eredeti tűzvész megrongálódott. A gyűjtő stúdióreprodukciót rendelt kiállításra, miközben a fennmaradt töredéket klímavezérelt tárolóba helyezték.”
A könyvelő áthúzott egy dokumentumot az asztalon.
“A reprodukciót tizennyolc hónappal ezelőtt eladták egy hagyatéki felszámoláson tizenkétezer dollárért.”
Ryan nem nyúlt a papírhoz.
Alexander hangja továbbra is kontrollált maradt.
“A javaslatod nyolcmillióra értékelte.”
“Külső szakértőkre támaszkodtam.”
“Az egyik leányvállalatod által alkalmazott szakértők.”
“Ez nem bizonyítja, hogy tudtam.”
“Nem,” mondta Emma. “De ezek viszont.”
Megnyitott egy másik mappát.
Bent e-mailek voltak.
Számlák.
Áthelyezni a feljegyzéseket.
Ryan aláírása ismételten megjelent.
Meredith közelebb lépett.
“Mik ezek?”
Ryan hirtelen megfordult.
“Mondtam, hogy várj kint.”
Ő figyelmen kívül hagyta őt.
Válaszolta a könyvelő.
“A Callaway Acquisitions kifizetései egy fedélbecslő cégnek. A pénzeket három számlán keresztül irányították, mielőtt visszakerültek egy Mr. Callaway nevére bejegyzett holdingcéghez.”
Meredith ajkai résnyire nyíltak.
“Azt mondtad, ezek a kifizetések nemzetközi adók.”
Ryan felállt.
“Ez nevetséges.”
Alexander nem mozdult.
“Ülj le.”
“Nem parancsolsz nekem.”
“Ebben az épületben, egy kísérlet során az alapítványom ellen történt csaláskísérlet ügyében, igen.”
Ryan körbenézett az asztal körül.
Most senki sem nézett rá csodálattal.
Csak ellenőrzés.
Leült.
Emma figyelmesen figyelte őt.
Felismerte a szeme mögött kezdődő sorozatot.
Tagadás.
Harag.
Hibáztatás.
Ugyanazt a jelenetet használta a kapcsolatuk során.
Először is, semmi sem történt.
Akkor már nem volt komoly.
Aztán komoly lett, mert ő vezette rá.
Ryan felé fordult.
“Ezt te tervezted.”
“Nem.”
“Ma este vártál, hogy megalázz.”
“A bizottság hat hete ütemezte ezt a találkozót.”
“Tudtad, hogy itt leszek.”
“Igen.”
“És te nem mondtál semmit.”






