“Oda kerül,” mondta a fiú.
“Biztos vagy benne?”
“Igen.”
“Úgy tűnik, alkalmasabbnak tűnsz nálam.”
“Hat éves vagyok.”
“Ez megmagyarázza.”
Emma figyelte őket.
Egy ismerős fájdalom futott végig rajta.
Nem bánat.
Nem egészen.
Tudatában annak, milyen közel került valaha ahhoz, hogy elfogadja azt az életet, amelyben a gyengédségnek mindig ára van.
Alexander felnézett.
Rajtakapta, hogy nézi.
“Probléma?” – kiáltotta.
“Többet.”
“Szerkezeti?”
“Főleg személyes.”
“Aggódnom kellene?”
“Mélyen.”
Mosolygott.
A fiú forgatta a szemét.
“A felnőttek furcsak.”
“Fogalmad sincs,” mondta neki Alexander.
Aznap délután Emma rövid beszédet tartott a régi gyűléstermben.
Nem állt a színpadon.
Nem volt csillár.
Csak sorok össze nem illő székek és napfény áradtak be az újonnan felújított ablakokon.
“Régen azt hittem, hogy az újrakezdés azt jelenti, hogy bizonyítom, hogy a múlt nem ártott engem,” mondta.
A nők hallgattak, gyerekek aludtak a vállukon.
“De a kár nem kudarc.”
A megjavított falakat nézte.
“Ennek az épületnek új gerendák vannak, mert a régiek repedtek. Új üveg, mert a régi ablakok eltörtek. Új ajtók, mert néhány bejárat már nem volt biztonságos.”
Megérintette a mellette lévő követ.
“Nem töröltük el, ami itt történt.”
“Mi készítettük a szerkezetet, amely képes újra életet tartani.”
A hátsó részen Alexander figyelte őt.
Emma találkozott a tekintetével.
“Ez a ház nem a túlélés műemléke,” folytatta. “A túlélés csak az első szoba.”
Mosolygott.
“Ez egy hely mindennek, ami utána jön.”
A taps gyengéd volt.
Néhány nő sírt.
Mások csak bólintottak.
Miután a vendégek elmentek, Emma és Alexander az első lépcsőn ültek.
A nap lementem a dombok fölé.
Bent önkéntesek egymásra rakták a székeket és söpörték a padlót.
Alexander átnyújtott Emmának egy csésze teát.
“Ma jól voltál.”
“Mindig jó vagyok.”
“Az alázatod továbbra is inspiráló.”
A vállára hajtotta a fejét.
Egy ideig figyelték, ahogy a fény változik.
“Gondolsz rá valaha?” kérdezte Alexander.
Emma tudta, kire gondol.
“Néha.”
“Hiányzik neked?”
“Nem.”
“Utálod őt?”
Elgondolkodott a kérdésen.
“Nem.”
Alexander várt.
Emma a mezőn át nézett.
“Azt hiszem, Ryan olyan országgá vált, ahol régen éltem.”
Alexander kissé megfordult.
“Ez kényelmetlenül hangzik.”
“Az volt.”
“Rossz infrastruktúra?”
“Szörnyű vezetés.”
Mosolygott.
Emma folytatta.
“Emlékszem az utcákra. Emlékszem, hol tévedtem. Néha álmodom, hogy újra ott vagyok.”
Megfogta a kezét.
“De már nem keverem össze az emlékeket az otthonsal.”
Alexander felemelte az ujjait.
Ezúttal ott volt a gyűrű.
Emma a galéria megnyitása után kezdte viselni.
Nem azért, mert Ryan észrevette volna a hiányát.
Nem azért, mert a világnak bizonyítékra lenne szüksége.
Azért viselte, mert szerette a súlyát.
Mert ő választotta.
Mert a szerelem másnak tűnt, ha nem használták bizonyítékként a magány ellen.
Alexander megcsókolta az ujjperceit.
“Készen állsz indulni?”
“Egy perc van.”
A lépcsőn maradtak, amíg az utolsó fény el nem tűnt.
10. fejezet: A festmény a nevével
Öt évvel később a Whitmore Galéria újabb kiállítást tartott.
Ez nem tartalmazott titkokat.
Emma neve nagy betűkkel jelent meg a bejárat felett.
Nincs kezdőbetű.
Nincs névtelenség.
Nincs rejtett házasság.
A gyűjtemény neve Open Country volt.
Nem voltak felgyújtott házak.
Nincsenek üres hálószobák.
Nem tükröződtek a tükörben árnyékolt emberek.
A vásznokat uták, mezők, konyhák, gyerekek, befejezetlen épületek és nők töltötték meg, akik olyan helyek felé sétáltak, amelyeket a néző még nem látott.
A galéria közepén lógott az a festmény, amelyet Emma Meredith telefonhívása után rajzolt.
Egy nő állt egy nyitott ablak mellett, egy alvó gyereket tartott a kezében.
Mögöttük az ég kezdett világosodni.
Emma így nevezte meg:
Amit legközelebb választott.
Rose Callaway, aki most már öt éves, Meredith-tel együtt vett részt a megnyitón.
Emma felismerte őket a szoba túloldaláról.
Rose sárga ruhát viselt, és minden festményről kérdéseket tett fel.
Meredith idősebbnek tűnt.
Emma is.
Egyik nő sem fordult el.
Csendesen köszöntötték egymást.
Rose arra mutatott, amit a következő választás választott.
“Én vagyok az?”
Meredith megdermedt.
Emma letérdelt, hogy a gyerekkel egyenrangú legyen.
“Lehet.”
“Az anya?”
“Lehet, hogy ő is.”
Rose tanulmányozta a festményt.
“Hová mennek?”
Emma elmosolyodott.
“Nem tudom.”
“Te festetted meg.”
“Igen.”
“Szóval tudnod kell.”
Emma Meredithre pillantott.
Meredith szemei csillogtak.
“Néha,” mondta Emma, “az, aki a festményt nézi, dönthet el.”
Rose elgondolkodott.
“Azt hiszem, az óceánhoz mennek.”
“Ez nagyon jól hangzik.”
“Szükségük lesz nassolnivalókra.”
“Természetesen.”
Rose megfogta Meredith kezét, és a következő festmény felé húzta.
Mielőtt követte volna, Meredith visszanézett.
“Köszönöm.”
Emma bólintott.
Nem volt szükség eldönteni, mit jelentenek a szavak.
Aznap este, amikor a tömeg elvékonyodott, Emma egyedül állt a gyűjtemény utolsó festménye előtt.
Ez egy önarckép volt.
Nem az arcáról.
Csak a kezei.
Az egyikük egy ecsetet tartott.
A másik nyitva pihent egy asztalon.
Az esküvői gyűrű látható volt, de nem volt kiemelve.
A kezek mögött egy üres vászon volt.
A cím így szólt:
Még mindig fejlődik.
Alexander csatlakozott hozzá.
“Melyik a kedvenced?” kérdezte.
“Ez.”
“Azt hittem, nem szereted az önarcképeket.”
“Régen igen.”
“Mi változott?”
Emma a festett kezekre nézett.
“Abbahagytam azt a gondolatot, hogy egy önarcképnek kell mindent megmagyaráznia.”
Alexander a kezét az övébe csúsztatta.
A galéria túloldalán a magas bejárati ajtók nyitva álltak.






