Tommy sokáig nem válaszolt.

Csak állt előttem a felhajtón, és úgy nézett rám, mintha hirtelen nem az anyja lennék, hanem egy idegen, akitől most először fél.

Sandra törte meg a csendet.

— Nem.

Tommy azonnal ránézett.

— Sandra…

— Ne hazudj neki tovább! — csattant fel a nő. — Már úgyis mindegy.

Megdermedtem.

— Mit jelent az, hogy „nem”?

Tommy lehajtotta a fejét.

— Ez… nem az első alkalom.

A világ egy pillanatra elnémult körülöttem.

— Hányszor?

Nem válaszolt.

— Tommy, kérdeztem valamit.

— Háromszor.

A kezem ökölbe szorult.

— Háromszor törtetek be a házamba?

— Nem törtünk be — mondta gyorsan. — Az első két alkalommal még megvolt a kulcsom.

Ránéztem.

— Milyen kulcs?

Tommy arca megfeszült.

— Amelyiket apától kaptam.

Emlékeztem rá.

James évekkel ezelőtt adott neki egy pótkulcsot arra az esetre, ha velünk történne valami.

De amikor James meghalt, én azt hittem, Tommy visszaadta.

Soha nem kérdeztem rá.

Soha nem gondoltam, hogy szükségem lenne rá.

— Tehát még a férjem temetése után is bejártál ide?

— Csak egyszer.

Sandra közbevágott.

— Kétszer.

Tommy becsukta a szemét.

— Igen. Kétszer.

Éreztem, ahogy valami hideg végigfut a hátamon.

— Mit kerestetek?

Tommy nem nézett rám.

— Pénzt.

A szó olyan egyszerűen hangzott el, mintha csak azt mondta volna: kenyeret.

— Mennyi pénzt?

— Nem találtunk semmit.

— Mert nem volt ott semmi.

— Tudom.

— Akkor mit vittetek el?

Tommy felnézett.

— Az első alkalommal csak néhány régi ékszert.

A mellkasom összeszorult.

Anyám aranymedálja.

James régi karórája.

Az a pár apró ékszer, amit nem az értéke, hanem az emléke miatt tartottam.

— A második alkalommal?

Sandra most már sírt.

— A férjed iratait.

— Miért?

Tommy végre kimondta:

— Azt hittük, apád… vagyis apa hagyott valami pénzt.

— Az apátok?

— James apja.

Értetlenül néztem rá.

James apja több mint harminc éve halott volt.

— Mi köze volt ennek a házamhoz?

Tommy nem felelt.

Sandra viszont igen.

— Tudtuk, hogy James mindig elrakott mindent.

— Régi bankszámlákat. Papírokat. Befektetéseket.

— És azt hittük, hogy van valami, amiről maga nem tud.

A „maga” szó úgy ütött meg, mintha idegen lennék.

— Rólam beszéltek.

— Igen.

— A saját anyátokról.

Sandra lesütötte a szemét.

Tommy közelebb lépett.

— Anya, én nem akartam ezt így.

— De megtetted.

— A tartozásaink miatt.

— Milyen tartozások?

Tommy hallgatott.

Sandra törölte meg az arcát.

— Több mint kétszázezer dollár.

Néhány másodpercig csak a teherautó motorjának halk zúgását hallottam.

— Kétszázezer?

Tommy bólintott.

— Üzleti hitel. Hitelkártyák. Sandra műtétei. A ház jelzáloghitele.

Sandra felkapta a fejét.

— Ne tedd úgy, mintha minden az én hibám lenne!

— Nem ezt mondtam.

— De ezt gondolod.

Rájuk néztem.

Hirtelen megértettem valamit.

Nem csak a pénzről volt szó.

A ház kellett nekik.

A bútorok.

Az értéktárgyak.

Minden, amit gyorsan pénzzé tudtak tenni.

És valószínűleg maga az ingatlan is.

— El akartátok adni a házamat?

Tommy nem válaszolt.

Nem volt szükség válaszra.

A csend mindent elmondott.

— Mióta?

— Körülbelül hat hónapja.

Hat hónap.

Én pedig az elmúlt fél évben azt hittem, a fiam egyre gyakrabban látogat, mert aggódik értem.

Most már tudtam, miért kérdezte annyiszor:

„Anya, tényleg egyedül akarsz ebben a nagy házban maradni?”

„Nem gondoltál még arra, hogy elköltözz?”

„Nem lenne jobb egy kisebb lakás?”

Akkor szeretetnek hallottam.

Most már tervnek hangzott.

— Már találtatok vevőt?

Tommy bólintott.

— Igen.

A szívem kihagyott egy ütemet.

— Ki?

— Egy ingatlanbefektető.

— És mennyit ajánlott?

Tommy habozott.

— Négyszázhúszezer dollárt.

Felnevettem.

Keserű, hitetlen nevetés volt.

— És mennyit kaptatok volna belőle?

— Semmit, amíg nincs lezárva az adásvétel.

— Hazudsz.

Tommy elsápadt.

— Anya…

— Hazudsz!

A hangom most már betöltötte az egész utcát.

— Nem azért vittétek el a dolgaimat, hogy „segítséget kérjetek”. Már előre eladtátok az életemet.

Sandra sírva fakadt.

— Nem akartuk, hogy hajléktalan legyen!

Ránéztem.

— Akkor miért pakoltátok ki a házamat?

Nem felelt.

Tommy azonban megszólalt.

— Mert azt mondták, ha a ház üres, gyorsabban lezárható az üzlet.

— Kik?

— Az ingatlanos.

— Mi az ingatlanos neve?

Tommy hallgatott.

Aztán elővette a telefonját.

Megnyitott egy üzenetet.

Felém fordította.

Egy név szerepelt rajta.

Richard Cole.

És alatta egy üzenet:

„Mindent vigyetek ki péntekig. Dorothy ne legyen otthon. Ha a ház üres, sokkal könnyebb lesz meggyőzni a vevőt.”

Megdermedtem.

Péntek.

Ma péntek volt.

Azaz ha a repülőm nem törlődött volna…

ma estére az egész házam üres lett volna.

Én pedig valószínűleg Oregonban ültem volna Martha konyhájában, és azt hittem volna, hogy a fiam vigyáz az otthonomra.

Aztán megláttam valamit a telefon képernyőjén.

Egy másik üzenetet.

Nem Richardtól.

Egy ügyvédtől.

A tárgyban ez állt:

„Dorothy Jenkins — meghatalmazás és ingatlanátruházás.”

Megfagyott bennem a vér.

— Mi ez?

Tommy megpróbálta elvenni a telefonját.

Én azonban gyorsabb voltam.

— Add ide.

— Anya, kérlek.

— ADD IDE!

A kezem remegett, amikor megnyitottam a dokumentumot.