A nevem szerepelt rajta.

Az aláírásom is.

Csakhogy én soha nem írtam alá.

Felnéztem Tommyra.

— Meghamisítottátok az aláírásomat?

— Nem én!

— Akkor ki?

Sandra hátralépett.

Tommy arcán olyan félelem jelent meg, amilyet még soha nem láttam rajta.

— Anya…

— Ki hamisította az aláírásomat?

Nem válaszolt.

Aztán halk hangon kimondta:

— Richard.

Éreztem, ahogy minden összeáll.

Az első két betörés.

A régi kulcs.

A férjem iratai.

A pénzügyi nehézségek.

A ház eladása.

A teherautó.

A hamis meghatalmazás.

De még mindig hiányzott egy darab.

Egyetlen darab, amely mindent megmagyarázott.

— Tommy…

— Igen?

— Honnan tudta Richard, hogy én nem leszek itthon?

Tommy lehunyta a szemét.

Sandra pedig suttogva mondta ki:

— Mi mondtuk neki.

Abban a pillanatban már nem a fiamat láttam magam előtt.

Hanem két embert, akik hónapokon keresztül lassan, módszeresen készítették elő azt a napot, amikor eltüntetnek engem a saját életemből.

Lassan visszaadtam Tommy telefonját.

Aztán elővettem a sajátomat.

Megnyitottam a névjegyzéket.

Megkerestem egy számot, amelyet évek óta nem hívtam.

— Mit csinálsz? — kérdezte Tommy.

Ránéztem.

— Amit már régen meg kellett volna tennem.

Tárcsáztam.

A hívás csak kétszer csengett.

— Jenkins?

— Igen.

— Dorothy?

— Szükségem van magára.

Csend.

Aztán a férfi hangja teljesen megváltozott.

— Mi történt?

— A fiam megpróbálta eladni a házamat.

— Biztos benne?

Lenéztem a teherautóra.

— Most állok előtte.

Újabb csend.

— Dorothy… ne menjen be egyedül a házba.

— Miért?

— Mert ha azt tették, amit gondolok, lehet, hogy nem csak a házat próbálták megszerezni.

A szívem újra hevesen vert.

— Mit jelent ez?

A férfi hangja halkabb lett.

— James négy évvel ezelőtt felhívott engem.

Megdermedtem.

— A férjem?

— Igen.

— Mit akart?

A férfi néhány másodpercig nem szólt.

Aztán ezt mondta:

— Azt mondta, ha valaha valaki megpróbálja elvenni magától a házat… adjak át önnek egy bizonyos dobozt.

— Milyen dobozt?

— Egy zöld dobozt.

Lenéztem a kezemben tartott kulcsokra.

És hirtelen eszembe jutott valami.

James mindig azt mondta:

„Ha egyszer valami történik velem, Dorothy, ne bízz senkiben, aki azt akarja, hogy gyorsan dönts.”

Én pedig akkor mindig elmosolyodtam rajta.

Most már nem mosolyogtam.

Mert a férfi a telefon másik végén még egy dolgot mondott:

— És Dorothy…

— Igen?

— James azt is mondta, hogy a dobozt soha ne adja oda Tommy-nak.

A fiamra néztem.

Tommy már nem sírt.

Csak engem figyelt.

Mintha tudná, hogy az a pillanat, amitől hónapok óta féltek…

végre elérkezett.

Én pedig először éreztem úgy James halála óta, hogy talán mégsem maradtam teljesen egyedül.

Mert a férjem nemcsak emlékeket hagyott rám.

Hanem egy tervet.

És valahol a házban ott volt az a zöld doboz.

Egy doboz, amelyről én sem tudtam.

És amely talán megmagyarázta, miért félt James attól, hogy egyszer valaki megpróbálja elvenni tőlem az otthonomat.

Tegyem egyértelműbbé James apjának szerepétJavítsam a kulcs és betörések időrendjét