A nevem szerepelt rajta.
Az aláírásom is.
Csakhogy én soha nem írtam alá.
Felnéztem Tommyra.
— Meghamisítottátok az aláírásomat?
— Nem én!
— Akkor ki?
Sandra hátralépett.
Tommy arcán olyan félelem jelent meg, amilyet még soha nem láttam rajta.
— Anya…
— Ki hamisította az aláírásomat?
Nem válaszolt.
Aztán halk hangon kimondta:
— Richard.
Éreztem, ahogy minden összeáll.
Az első két betörés.
A régi kulcs.
A férjem iratai.
A pénzügyi nehézségek.
A ház eladása.
A teherautó.
A hamis meghatalmazás.
De még mindig hiányzott egy darab.
Egyetlen darab, amely mindent megmagyarázott.
— Tommy…
— Igen?
— Honnan tudta Richard, hogy én nem leszek itthon?
Tommy lehunyta a szemét.
Sandra pedig suttogva mondta ki:
— Mi mondtuk neki.
Abban a pillanatban már nem a fiamat láttam magam előtt.
Hanem két embert, akik hónapokon keresztül lassan, módszeresen készítették elő azt a napot, amikor eltüntetnek engem a saját életemből.
Lassan visszaadtam Tommy telefonját.
Aztán elővettem a sajátomat.
Megnyitottam a névjegyzéket.
Megkerestem egy számot, amelyet évek óta nem hívtam.
— Mit csinálsz? — kérdezte Tommy.
Ránéztem.
— Amit már régen meg kellett volna tennem.
Tárcsáztam.
A hívás csak kétszer csengett.
— Jenkins?
— Igen.
— Dorothy?
— Szükségem van magára.
Csend.
Aztán a férfi hangja teljesen megváltozott.
— Mi történt?
— A fiam megpróbálta eladni a házamat.
— Biztos benne?
Lenéztem a teherautóra.
— Most állok előtte.
Újabb csend.
— Dorothy… ne menjen be egyedül a házba.
— Miért?
— Mert ha azt tették, amit gondolok, lehet, hogy nem csak a házat próbálták megszerezni.
A szívem újra hevesen vert.
— Mit jelent ez?
A férfi hangja halkabb lett.
— James négy évvel ezelőtt felhívott engem.
Megdermedtem.
— A férjem?
— Igen.
— Mit akart?
A férfi néhány másodpercig nem szólt.
Aztán ezt mondta:
— Azt mondta, ha valaha valaki megpróbálja elvenni magától a házat… adjak át önnek egy bizonyos dobozt.
— Milyen dobozt?
— Egy zöld dobozt.
Lenéztem a kezemben tartott kulcsokra.
És hirtelen eszembe jutott valami.
James mindig azt mondta:
„Ha egyszer valami történik velem, Dorothy, ne bízz senkiben, aki azt akarja, hogy gyorsan dönts.”
Én pedig akkor mindig elmosolyodtam rajta.
Most már nem mosolyogtam.
Mert a férfi a telefon másik végén még egy dolgot mondott:
— És Dorothy…
— Igen?
— James azt is mondta, hogy a dobozt soha ne adja oda Tommy-nak.
A fiamra néztem.
Tommy már nem sírt.
Csak engem figyelt.
Mintha tudná, hogy az a pillanat, amitől hónapok óta féltek…
végre elérkezett.
Én pedig először éreztem úgy James halála óta, hogy talán mégsem maradtam teljesen egyedül.
Mert a férjem nemcsak emlékeket hagyott rám.
Hanem egy tervet.
És valahol a házban ott volt az a zöld doboz.
Egy doboz, amelyről én sem tudtam.
És amely talán megmagyarázta, miért félt James attól, hogy egyszer valaki megpróbálja elvenni tőlem az otthonomat.






