Pavel lefagyott. Egy pillanatra az arca meglepetten eltorzult, de gyorsan összeszedte magát és nevetett, bár erőltetettnek és kínosan hangzott.
— Elvesztetted az eszed a hőségtől? Csalás? Milyen ostobaságokat mondott most neked Marinka? Ismered őt, egyszerűen imádja a pletykákat.
— Pasa, kérlek, ne hazudj nekem, — mondta halkan Olya, miközben visszatartotta a gombócot a torkában. — Marina mondta, hogy már fél éve találkozol az új titkárnővel. És hogy el akarsz hagyni. Igaz ez?
Pavel sóhajtott, odament a kanapéhoz, és nehezen leült. Kezével dörzsölte az arcát, kerülve Olya tekintetét. Ez a szünet önmagában is elég válasz volt neki.
— Meg kell értened, Olya. Összekuszálódott minden. Belefulladtunk a mindennapi rutinba. Mindig fáradt vagy, Kolkát hozol a bölcsődéből, főzöl, takarítasz. De Alina… Ő más. Vele könnyű. Sosem akartam, hogy így alakuljon.
Minden szó egyenesen Olya szívébe szúrt.
— Szóval, “könnyű”,
mi? — Olya lenyelte könnyeit, erőltette, hogy erős maradjon. — És mi van azzal, hogy harcolnánk ezért a lakásért, együtt felújítjuk, felneveljük Kolkát — ez csak unalmas mindennap, amit félre lehet dobni valaki újnak és “könnyűnek”?
— Olya, ne kezdj bele, — grimaszolt Pavel. — Még nem megyek sehova. Csak beszélgetünk. Még nem döntöttem semmit, érted? Időre van szükségem, hogy kitaláljam a dolgokat.
— Ki kell találnod a dolgokat? — Olya keserűen felnevetett. — Közben a kedves nővéred nem vesztegette az időt. Felvett egy kölcsönt a nevemre. Háromszázezer. Az alkalmazásomon keresztül. És ő csak annyit mondott, hogy ha elválok, mindent magamnak kell visszafizetnem. Te és a családod, Pasha. Micsoda csapat.
Pavel felugrott a kanapéról, szemei tágra nyíltak a valódi döbbenettől.
— Mi? Milyen hitel? Marina teljesen elvesztette az eszét?
— Én is ezt szeretném tudni. Azt mondta, elvette a pénzt egy autóra.
És hogy úgyis elhagysz, szóval inkább maradjak csendben.
— Megmutatok neki egy autót! — ugatta Pavel, miközben elővette a telefonját. — Helló, Marina! Mit csinálsz, te idióta? Miért adtad a kölcsönt Olya nevére? Add vissza a pénzt azonnal! Mit értesz az alatt, hogy már odaadtad a kereskedésnek? Gondolkodsz egyáltalán?
Körülbelül egy percig hallgatta a nővérét, arca másodpercről másodpercre sötétebb lett. Végül letette a telefont, és zavartan nézett Olyára. az arcán kiírva.
— Olya… Tényleg előlegként használta az autóra. Nem tudjuk visszaszerezni büntetés nélkül. Megígéri, hogy minden hónapban fizeti a fizetést.
— Elhiszed neki? — Olya összefonta a karját. — Három éve zálogba adta anyám összes aranyát, és megígérte, hogy akkor is visszafizeti. Pasa, ennyi. Nem fizetek mások kívánságaiért. És nem maradok egy olyan férfival, akinek “önmagát kell megtalálnia”. Menj el.
— Olya, hova menjek? — kezdte Pavel, próbálva békét kötni,
miközben közelebb lépett hozzá. — Nyugodjunk meg. Majd elintézem Marinát, megkérem, hogy változtassa meg a kölcsönt, vagy én fizetem ki. Oké, elrontottam Alinát, beismerem. De mi család vagyunk. Tényleg megéri mindent véget vetni emiatt?
“A család a bizalomról szól, Pasha. De ami itt van, az a bűnözés és az árulás egyben. Pakold össze a dolgaidat, és menj a laza Alinához.”
Az egész este elmosódott volt. Pavel összepakolta a táskáját, motyogva próbált bocsánatot kérni Olyához, de ő határozott maradt. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, csak leült a folyosó padlójára, és sírva fakadt. Fájt, igazságtalan volt, és legfőképp rémisztő volt. Holnap a hitellel kell foglalkoznia.
Másnap reggel Olya már a bankban volt. A barátságos fiatal banki pénztáros sokáig bámulta a számítógép képernyőjét, majd együttérzően felnézett Olyára.
“Igen, Olga Nikolajevna, a jelentkezést mobilalkalmazáson keresztül nyújtották be.
A pénzt átutalták a számládra, majd ugyanazon a napon átutalták Marina Nikolaevna Szmirnova kártyájára. Minden ellenőrzést SMS-kódokon keresztül végeztek. A bank szempontjából te bonyolítottad le az ügyletet.”
“De az nem én voltam!” Olya szenvedélyesen kiáltotta. “A telefon a szobában volt, használta a jelszavamat anélkül, hogy tudtam volna!”
“Ebben az esetben a rendőrséghez kell fordulnod, és csalás miatt bejelentést kell tenned,” sóhajtott a pénztáros. “Büntetőeljárás indul. De ne feledd, Marina Nikolaevna a rokonod. Ha ez bíróságra kerül, komoly börtönbüntetésre számíthat. A bank csak akkor szünetelteti a behajtást, ha hivatalos rendőrségi dokumentumokat mutat be, és még akkor sem garantált. A bíróság döntéséig a kamat továbbra is felhalmozódni fog.”
Olya bizonytalan lábakon hagyta el a bankot. Feljelentést tenni Pavel nővére ellen? Ez azt jelentené, hogy hadat üzenne az egész családjának. Anyósa, Tamara Vaszijevna felfalná Olyát, ha szeretett Marina börtönbe kerülne. De Olya nem akarta csak úgy odaadni háromszázezer dollárt annak a szégyentelen lánynak.
Csörgött a telefon. A képernyő felvillant: “Tamara Vasilievna.” Olya mély levegőt vett, és felvette a hívást.
“Halló, Olya?” Anyósa hangja dühösen remegett. “Pasha épp most hívott, és azt mondta, hogy kidobtad! És most a mi Marinánkat vádolod? Milyen rendőrség? Megőrültél? Tényleg azt akarod, hogy a férjed húgát is börtönbe küldd néhány papír miatt?”
“Tamara Vasziljevna, azok az úgynevezett ‘papírok’ háromszázezer rubel, amit a lányod lopott el tőlem,” válaszolta határozottan Olya. “Felvett egy kölcsönt a nevemre. Ez bűncselekmény.”






