“Vissza akarta fizetni az egészet! Marina egyszerűen kölcsönkérte; A régi autója teljesen lerobbant, nincs módja eljutni a munkába! És hajlandó vagy a családot szétválasztani a pénz miatt. Pasha el fog hagyni téged ezért oA Ffice Tramp, ha továbbra is ilyen rohamokat kapsz, ezt akarod? Vond vissza a panaszodat, ha egyáltalán benyújtottad!”
“Még nem adtam be semmit, de tervezem,” vágott vissza Olya. “Ha Marina nem utalja át a kölcsönt a saját nevére, vagy nem adja vissza a pénzt ma, akkor a rendőrséghez megyek. És Pasha már nem a férjem, szóval ne oktass a családról.”
Olya letette, mielőtt Tamara válaszolhatott volna. Új, ismeretlen harag tört fel benne. Elege volt a lábtörlő szerepből. Már nem helyezte mások érdekeit a sajátja elé.
Úgy döntött, hogy Pavel munkahelyére megy. Ideje volt mindent szemtől szemben tisztázni,
anélkül, hogy telefonon kiabálnának.
Az építőipari cég irodája, ahol Pavel művezetőként dolgozott, zsongott a zajtól. Olya elhaladt a recepciós pult mellett. Ott ült Alina – a csinos szőke, tökéletes manikűrrel –, aki azonnal idegesnek tűnt, amint meglátta Olyát.
“Elnézést, most nem láthatja Pavel Sergevics-et, éppen megbeszélésen van,” nyöszörgött a lány.
“Húzódj félre, könnyűsúlyú,” mondta Olya hidegen, és egyenesen a férje irodájába lépett.
Pavel az íróasztalánál ült, néhány tervrajzot tanulmányozott. Amikor meglátta Olyát, összerezzent, és felállt, hogy szembeszálljon vele.
“Olya? Mit keresel itt? Azt hittem, nincs már miről beszélnünk.”
“Tévedsz, Pasha. Még van mit megbeszélnünk. Anyád épp most hívott, teljesen hisztérikusan. Azt követeli, hogy adjak háromszázezer dollárt a nővérednek. Hallgass rám most rögtön.”
Olya odament az asztalhoz, mindkét kezével nekidőlt, és egyenesen a férje szemébe nézett.
“Pontosan huszonnégy órád van. Vagy megtalálod a pénzt és kifizeted a kölcsönömet,
vagy a nővéredet ‘csalásért’ vádolják. Nem érdekel, hogyan szerzed meg – kölcsönkérsz az új szerelmedtől, adj el valamit, vállalj egy kis mellékállást. Ha a pénz huszonnégy órán belül nincs a számlámon, a rendőrséghez megyek.”
“Olya, te egy kegyetlen nő vagy,” mondta Pavel halkan, hangjában sértettséggel. “Mondtam, hogy elintézem. Miért fenyegetsz engem? Marina bolond, beismerem, de ő a nővérem. Úgy viselkedsz, mint egy idegen.”
“Idegen vagyok, Pasha. Mióta összejöttél a titkárnőddel, és a nővéred úgy döntött, hogy kirabolhat következmények nélkül. Holnap délig van időd.”
Olya megfordult és elhagyta az irodát. A fogadáson Alina ijedt szemekkel figyelte őt. Olya nyugodt, magabiztos mosolyt küldött felé. Hirtelen meglepően könnyednek érezte magát.
Aznap este otthon Olya vacsorát főzött magának és fiának, akit az anyjától vett fel (szerencsére valódi támogatás is ott volt). Kolya a konyhában forgott,
az óvodáról beszélgetett, és Olya rájött, kiért kell erősnek lennie.
Aznap este tíz körül csengett a csengő. Az ajtó előtt állt Marina. Minden reggeli arroganciája eltűnt, a szemei vörösek voltak a sírástól, és a szempillaspirálja végigfolyt az arcán.
“Olya, kérlek, ne menj a rendőrséghez,” kezdte könyörögni közvetlenül a folyosóról. “Pasha mindent elmondott. Kirúgnak, ha lesz ügy! És bűnügyi előélet… Olya, kérlek, bocsáss meg, elvesztettem a fejem!”
Olya nem engedte be, az ajtóban állt, és elzárta a bejáratot.
“Hol a pénz, Marina?”
“Nincs pénz. Az autókereskedés nem fogja visszafizetni a kauciót; Így működik a szerződés. Pasha elment hozzájuk, de mindent visszautasítanak. Olya, mit szólnál, ha havonta visszafizetnék tízezer dollárt? Tényleg megteszem, ígérem!”
“Tízezer havonta? Ez három évig tart kamattal. Nem, Marina, ez nem fog működni. A te ‘ígéreted’ nekem nem elég.
”
Ekkor Pavel feljött a lépcsőn a lépcsőfordulóra. Szörnyen nézett ki: kimerültnek, gyűröttnek, sötét karikák a szeme alatt. Valamilyen dokumentumot tartott a kezében.
“Takarodj arrébb, Marina,” mondta rekedten a nővérének, miközben átnyújtott Olya felé egy papírdarabot. “Tessék. Nézd meg.”
Olya átvette a lepedőt. Ez egy célzott hitelszerződés volt, az autója volt fedezet.
“Elzálogosítottam az autómat,” mondta halkan Pavel. “A pénz már átutalva lett a számládra – megnéztem az alkalmazásomat, ott van. Nézd meg magad. A kölcsönöd teljesen visszafizetett.”
Olya elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást. Bizony, elég pénz volt a számláján a teljes korai visszafizetéshez, és a fizetés már automatikusan ment a reggeli kérése szerint. Az adósságot lezárták.
Olya felnézett Pavelre.
“Rendben. Ez el van dőlve. A nővéred szabad, nem lesz rendőrségi jelentés.”
Marina megkönnyebbülten sóhajtott, neheztelő pillantást vetett Olyára, majd gyorsan lerohant a lépcsőn.
Pavel az ajtó mellett maradt.
“Olya, beszélhetnénk? Elzálogosítottam az autómat, most két évbe telik, mire ezt az adósságot magamtól kifizetem. Ezt értünk tettem, hogy megmentsem a családunkat. Alina… Ma szakítottam vele. Vagyis inkább kirúgtam, megkértem, hogy távozzon. Haza akarok menni.”
Olya a férfira nézett, akivel hét éve élt. Azt hitte, sajnálatot vagy régi szerelmét fogja érezni, de belül csak üresség volt. Csak akkor oldotta meg a problémát, amikor valódi fenyegetés jelent meg a családjára nézve. És szakított a szerelmével, nem azért, mert felismerte a hibáját, hanem mert félt a húga által rázúdított problémáktól és adósságoktól.
“Nem, pasa,” mondta Olya halkan, de határozottan. “Nem jössz haza. Azért adtad zálogba az autódat, hogy megmentsd a nővéredet a börtöntől, nem miattam. És Alinát félelemből hagytad el. A házasságunk tegnap reggel ért véget.”
“Olya, ezt nem teheted!” – remegett a könnyektől. “Mindent megjavítottam! Megvan a pénzed, ő elment. Mit tudsz még akarod?”
“Önbecsülést akarok, Pasha. És elveszítem, amikor veled vagyok. A dolgaid anyám garázsában vannak dobozokban, a kulcsokat pedig a postaládában hagyd. Néhány nap múlva én is beadom a válópert. Nincs sok mindent megosztani, csak ezt a bérelt lakást, és remélem, nem utasítod meg, hogy megtartsam a gyerekünket.”
Pavel sokáig bámulta őt, mintha az öreg Olyát keresné: gyengéd, alkalmazkodó, mindig készen áll megérteni és megbocsátani. De most egy teljesen más nő állt előtte.
“Rendben,” erőltette összeszorított fogakkal. “Ahogy akarod. Meg fogod bánni, de már túl késő lesz.”
Megfordult, és lassan elindult a lift felé.
Olya becsukta az ajtót, kétszer elfordította a zárat, és háttal támaszkodott a tömör fának. A szívdobogása egyenletes volt. Nem volt több félelem. Most világosan megértette, hogy előtte egy új, nehéz, de teljesen saját élete vár, ahol senki sem terhelheti titokban mások adósságait vagy árulásait.
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.






