“Apám nem véletlenül választott téged. És nem miattam volt.”

Georgiát bámultam.

A nagybátyám, Frank autójában ültünk a Ridgeview High School parkolójában. A motor ki volt kapcsolva. A rádió is végül le volt kapcsolva, miután háromszor is váltott állomást önállóan a drive-over során. A szélvédőn át láttam, hogy az edzőterem ajtaja nyitva támasztva áll, színes fények és zene áradt ki belőle.

Georgia a kezét az ajtókilincsen tartotta. Résnyire nyitotta az ajtaját, de nem jutott ki.

“Mit jelent ez?” Azt mondtam.

A tornaterem felé pillantott. Aztán vissza hozzám.

“Brent,” mondta, “apám hónapok óta figyel téged.”

Összeszorult a gyomrom.

“Mit néz, ahogy csinálok?”

“Hogyan kezeled a problémákat. Hogyan bánsz az emberekkel. Akár elveszíted a türelmed.”

Elhúztam a homlokmat. Éreztem, hogy izzadság kezd az egyetlen öltönyöm gallérja alatt.

“Várj,” mondtam. “Valamit rosszat tettem? Megmondanád, ha valamit csinálnék, ami felzaklatná, ugye?”

“Nem,” mondta Georgia. “Ez a probléma.”

Mielőtt megkérdezhettem volna, mit jelent ez, a telefonja megrezegett az ölében.

Rápillantott a képernyőre, és felnyögött.

“Apa az.”

Megfordította a telefont, hogy lássam az üzenetet.

Emlékezz a megállapodásunkra. Ne könnyítsd meg neki.

Kétszer is elolvastam.

“Georgia,” mondtam lassan, “pontosan miben egyeztem bele?”

Sóhajtott, és hátradőltette a fejét az ülésnek.

“Valami, amit apám zseniálisnak tart,” mondta.

Tizenkilenc évesen kezdtem el dolgozni Sheldon Pryce-nál.

Cége Pryce Supply néven működött. Egy nagy, szürke raktárban voltunk az autópálya mellett, egy gumiabroncsbolt és egy templom között, ami korábban bowlingpálya volt. Élelmiszercsomagolással és tisztítószerekkel szállítottunk el éttermeket és élelmiszerboltokat szerte a megyében. Elvitelre vitelre szánt dobozok, műanyag poharak, delikátuspapír, szalvéták, zsírmentesítő kancsók és padlótisztító olyan nehéz dobokban, hogy két ember kellett őket felgurítani.

Nem volt izgalmas munka. Senki sem nő fel azzal, hogy étterem szalvétáiról álmodoz.

De nekem nagyobb szükségem volt erre a munkára, mint ahogy Sheldon valószínűleg gondolta.

Anyám, Denise, egyedül nevelte a húgomat, Janelle-t. Apám elment, amikor tizenegy éves voltam, Janelle pedig négy éves volt. Texasba költözött egy nővel, akivel az edzőteremben találkozott, és a gyerektartási csekkek körülbelül két évig jöttek, aztán abbahagyták.

Anya recepciósként dolgozott egy fogorvosnál. Jó volt benne. Mindenki szerette őt. A betegek karácsonykor hozták neki a sütiket. De nem fizetett sokat, a lakásunk sem volt olcsó, és Janelle folyamatosan kinőtt mindenből.

Szóval amikor megkaptam a Pryce Supply-t, elkezdtem anyának minden fizetésből egy részt adni. Élelmiszerért. Az elektromos számlára. Bármire Janelle-nek szüksége volt az iskolához. Kirándulások, számológép, új tornacipők.

Anya utálta szedni.

Amikor először tettem készpénzt a konyhapultra, visszatolta hozzám.

“Brent, ne. Tizenkilenc éves vagy. Magadnak kéne spórolnod.”

“Én mentem.”

“Mennyibe kerül?”

“Néhányat,” mondtam.

Fáradt szemeivel nézett rám.

“Brent.”

“Anya. Janelle cipőjében lyuk van. Tegnap láttam. Vedd el a pénzt.”

Hosszú ideig nézte a pénzt. Aztán felvette, összehajtotta, és a hűtő tetején lévő kávésdobozba tette, ahol a számlát tartotta.

Nem köszönt. Nem kellett neki tenni. Egyszerűen erősen ölelt, ahogy régen, amikor kicsi voltam, és rémálmom volt.

Sosem késtem el dolgozni.

Sosem hívtam ki, hacsak nem volt feltétlenül muszáj. Egyszer százkettős lázam volt, és Sheldon maga küldött haza.

Ha Sheldon kért, hogy maradjak még egy órát, maradtam. Ha egy futár beteg volt, én vezettem az útvonalat. Ha valaki a nap végén a raktár padlóját kellett söpörnie, én vettem fel a seprűt, mielőtt bárki kérdezte volna.

Nem akartam senkit lenyűgözni. Csak tudtam, mit jelent az a fizetés a családomnak, és nem akartam senkinek okot adni arra, hogy elvegye tőle.

Egy éven belül én lettem az a fickó, akit Sheldon mindent megbízott. Szállítások, készletek számolása, éjszaka zárás. Négy hónap után adott nekem egy kulcsot az épülethez. Hat óra után megadta a riasztókódot.

“Ne mondd el Kyle-nak, hogy én adtam neked ezt,” mondta, miközben átnyújtotta a kis kártyát, amin a kód szerepelt.

Kyle három évig dolgozott ott. Még mindig nem volt kulcsa.

Sheldon egy tisztességes főnök volt.

Ötvenes éveiben járt, magas és kissé görnyedt, olvasószemüveg a fején volt. Nagy nevetést tett, és rossz szokása volt, hogy napraforgómagot evett az asztalánál, és a héjat egy kávésbögrébe köpte. Ismerte mindenki gyerekének nevét. Amikor Rosa a vezetőségből megszülte a babáját, ő egy egész hónapig kifizette a házának takarítási szolgáltatását.

De furcsa szokásai voltak.

Imádott kérdéseket feltenni.

Ő mögém jött, miközben teherautót pakoltam vagy dobozokat számoltam, dőlt egy polcra, és valami ilyesmit mondott:

“Brent. Gyors kérdés. Mit tennél, ha egy ügyfél megtagadná a számlát fizetni?”

Vagy: “Mi lenne, ha két alkalmazott ugyanazt a napot akarná, és csak egyiknek adhatnád meg?”

Vagy: “Mi van, ha egy beszállító rossz rendelést szállít, és az étteremnek holnap reggelre rá szüksége lenne?”

Abbahagytam, amit csináltam, és átgondoltam rajta. Aztán a lehető legjobban válaszolnék.

Sheldon lassan bólintott, mintha fejben értékelné a vizsgát. Néha feltett egy további kérdést. Miért csinálnád így? Mi van, ha az ügyfél mérges lesz? Mi van, ha az alkalmazott felmond?

Aztán elment, napraforgómagot evve, anélkül, hogy megmondaná, jól csináltam-e.

Azt hittem, csak megszállottja a vállalkozás jó vezetésének. Vagy unatkozott. Vagy mindkettő.

Volt egy nap, amire különösen emlékszem.