Aznap este vacsorán elmondtam anyának és Janelle-nek.
Olcsó spagettit ettünk, üvegből származó szósszal. Janelle az asztal alatt olvasott egy könyvet, amit nem szabadott volna megtennie.
“Holnap megyek a bálra,” mondtam.
Janelle hirtelen felemelte a fejét.
“A szalagavatóra mész?”
“A főnököm lányának szüksége van egy randira.”
Janelle letette a könyvét az asztalra. Rám meredt.
“A főnököd fizet, hogy elvigye a lányát a szalagavatóra?”
“Nem azt mondta, hogy fizet. Azt mondta, megéri nekem.”
“Ez megfizet, Brent,” mondta Janelle. “Ez olyan, mint… Ez olyan, mint egy film. Egy furcsa film. Szép? Gonosz? Ez tréfa? Ez tréfának hangzik.”
“Ez nem tréfa.”
Anya csendes volt. A szemöldöke között apró vonal húzott a szemöldöke között, rám nézett az asztal túloldalán.
“Brent,” mondta. “Nem kell ezt tenned. Nem a pénzért.”
“Nem csak a pénzért van,” mondtam. “Ő a főnököm. Kért tőlem egy szívességet. És jó volt velem.”
Anya hosszú pillanatig rám nézett.
“Van öltönyed?” – kérdezte végül.
“Nálam van a nagypapa temetéséről származó öltöny.”
Anya összerezzent.
“Az a szürke?”
“Még mindig jól áll.”
“Még mindig nem fér be,” mondta Janelle. “Azóta vagy három hüvelyk.”
“Elég jól áll.”
Anya sóhajtott, és felállt az asztaltól.
“Menj, hozd el,” mondta. “Hadd nézzem meg az ujjakat.”
Hajnali egyig fennmaradt, kihúzva az ujjait és a nadrág szegélyét. Kézzel csinálta a konyhaasztalnál, olvasószemüveggel, mellette egy csésze tea kihűlt. Felajánlottam, hogy segítek, de azt mondta, menjek aludni.
Reggel a ruha a hálószobám ajtaján lógott. Megnyomták. Az ujjak megfelelő hosszúságúak voltak. Egy kis cetli volt a hajtókájára a kézírásával.
Légy úriember. 1-re legyetek itthon. Szeretlek. — Anya
Másnap este kölcsönkértem Frank nagybátyám autóját.
A saját autóm, egy 2006-os Corolla, aminek kétszáznegyvenezer mérföldet tett meg, egy hete olyan zajt adott ki, mint egy zacskó csavar a szárítóban. Nem bíztam benne, hogy átszeli a várost.
Frank bácsi anyám idősebb testvére. Két utcával arrébb lakik. Van egy 1998-as Buick LeSabre-je, régi mustár színű, amit új óta birtokol, és úgy kezeli, mint a családtagot.
Úgy adta át nekem a kulcsokat a kocsifeljárójában, mintha egy újszülött babát adna át.
“Ne nyúlj a rádióhoz,” mondta.
“Miért ne?”
“Magától vált állomást.”
“Miért?”
“Mert van személyisége,” mondta Frank komolyan.
“Rendben.”
“Ráadásul nyikorog, ha balra fordulsz.”
“Snyikorgás?”
“Csikolóz,” mondta Frank. “Mint egy bevásárlókocsi. Ne aggódj emiatt. 2011 óta csinálja. Semmi baj.”
“Biztonságos?”
“Teljesen biztonságos. Csak vélemények vannak.” Megveregette a motorháztetőt. “Ha nem indul, rázd meg az akkumulátor kábelét. A bal oldali. Kiszabadul.”
“Frank bácsi…”
“Valószínűleg nem fog megtörténni,” mondta.
Megveregette a vállam.
“Jó szórakozást, kölyök,” mondta. “Anyád szerint ez furcsa. Ez furcsa?”
“Ez egy kicsit furcsa.”
“Furcsa jó,” mondta Frank. “Furcsa történeteket készít.”
Aznap este hat ötvenöt órakor elmentem Sheldon házához.
Az autó minden balra forduláskor nyikorgott. Tizenegy balra forduló volt Frank háza és Sheldon háza között. Számoltam. Pontosan olyan volt, mint egy bevásárlókocsi törött kerékkel, egy magas, szomorú hee-h, ami minél élesebbre fordultam, egyre hangosabb lett.
Imádkoztam, hogy Georgia ne vegye észre.
A rádió magától felkapcsolt félúton. Nem nyúltam hozzá. Egy spanyol nyelvű talkshow közepén került elő. Kikapcsoltam. Két perccel később újra bekapcsolt, ezúttal egy country rádióállomáson, ahol egy dalt játszottak egy férfiról, akinek a teherautója volt az egyetlen, ami értette őt.
Hagytam kapcsolva. Úgy tűnt, ez megfelelő.
Sheldon egy szép negyedben élt a város északi oldalán, nagy fákkal, széles járdákkal, oszlopos házakkal. Az övé egy kétszintes téglház volt, fekete redőnyökkel és egy kosárlabdakosárral a garázs felett.
Beálltam a kocsifelhajtóba. Az autó nyikorgott. Leállítottam a motort. A rádió még három másodpercig bekapcsolt, lejátszotta a country dal végét, majd leállt.
Sheldon kinyitotta az ajtót, mielőtt kiszálltam volna az autóból.
“Brent!” mondta. “Korán jöttél!”
“Csak öt perccel, uram.”
“Kiváló! Kiváló!”
Pulóvermellényt viselt. Sosem láttam még pulóvermellényben. A nyakában digitális fényképezőgép lógott egy pántokon.
Lejött az első lépcsőn, és végignézett. Aztán, anélkül, hogy megkérdezte volna, kinyújtotta a kezét, és kiegyenesítette a nyakkendőmet.
“Ott,” mondta. “Jobb.”
Valamiért ő idegesebbnek tűnt, mint én.
“Csak győződj meg róla, hogy Georgia jó éjszakája legyen,” mondta.
“Megteszem, uram.”
“És ha valami váratlan történik,” tette hozzá, “csak maradj nyugodt.”
Elhúztam a homlokmat.
“Ööö,” mondtam, “milyen váratlan dolog?”
“Ó,” mondta Sheldon. Intett a kezével. “Semmi. Semmi sem.”
Ekkor Georgia lejött a lépcsőn.
Láttam őt a nyitott bejárati ajtón keresztül. Hosszú, sötétzöld ruhát viselt, sötét göndör haját feltűzve. Nagyon hasonlított a Sheldon asztalán lévő fényképen látható nőre.
Gyönyörűnek tűnt.
De abban a pillanatban, amikor meglátott a kocsifelhajtóján állni, a mosolya eltűnt.
Sheldon azonnal elkezdett fényképezni.
“Rendben! Rendben! Kint elöl! A hortenziára! Álljatok közelebb!”
Közelebb kerültünk.
“Közelebb! Nem vagytok idegenek!”
Gyakorlatilag idegenek voltunk. Egy hüvelykkel közelebb léptünk.
“Brent, add neki a páncélt!”
Aznap délután hazafelé tartottam a munkából hazafelé a boltban egy páncélt. Egy fehér rózsa volt egy kis zöld szalaggal. Tizenkét dollárba került. Húsz percig gyötreltem a virágos részlegben.
Kinyújtottam. Georgia átvette, és a csuklójára csúsztatta, anélkül, hogy rám nézett volna.
“Mosolyogj!” Sheldon mondta.
Mosolyogtam.
Georgia is mosolygott, technikailag értelemben. Ez az a fajta mosoly volt, amit az emberek a DMV-nél adnak.






