Március keddi volt, körülbelül két hónappal a bál előtt. Egy Mr. Castellano nevű férfi hajnali tízkor berontott a raktárba. Volt egy olasz étterme a belvárosban, a Castellano’s-nak. Jó lasagna. Szörnyű természet.
Egy doboz elviteles dobozt tartott a kezében. Olyan erősen csapta le az asztalra, hogy a fedél kinyílt.
“Ezek rossz méretűek!” kiáltotta. “Én rendeltem a harminckét unciát! Ezek huszonnégyek! Ma este kétszáz fős catering rendelésem van! Kétszáz! Mibe tegyem a tésztát, a kezeim?”
Kyle a pultnál volt. Egy pillantást vetett Mr. Castellano arcára, majd eltűnt a hátsó sorban.
Szóval én voltam az.
Ránéztem a dobozra. Igaza volt. Rossz méretűek voltak. Felvettem a rendelését a számítógépen. Ő rendelte a harminckét unciát. Valaki nálunk, valószínűleg Kyle, rossz raklapot ragadott meg.
Mr. Castellano még mindig kiabált. Valami arról, hogy tizenegy éve hűséges ügyfél volt, és hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, és hogy át fog térni a nagy cégre, Columbusba.
Hagyom, hogy befejezze.
Aztán azt mondtam: “Igazad van, Mr. Castellano. Ez a mi hibánk. Sajnálom.”
Abbahagyta a kiabálást. Azt hiszem, vitára számított.
“Van a harminckét unciánk készleten,” mondtam. “Most rögtön bepakolom őket az autómba, és magam viszem el az éttermedbe. Tizenegyre meglesznek nálad. És visszaveszem a rossz példányokat, hogy ne kelljen velük foglalkoznod. A szállításért díj ingyenes.”
Rám meredt.
“Tizenegy?”
“Tizenegy,” mondtam. “Talán tíznegyvenöt, ha jól jönnek a fények.”
Hosszú ideig nézett rám. Aztán felnyögött.
“Rendben,” mondta. “Tizenegy.”
Tízötven körül már a hátsó ajtajánál voltak. A konyhában állt kötényében, és amikor meglátta, hogy beviszem a dobozokat, nem köszönte. De adott nekem egy fóliás tálca lasagnát, hogy hazavigyem.
“A fáradságodért,” mondta rekedten.
Amikor visszaértem a raktárba, Sheldon az irodája ajtajában állt, napraforgómagot evett.
“Hallottam, hogy Castellano látogatott meg,” mondta.
“Igen, uram.”
“Hallottam, hogy magadra vitted a parancsát.”
“Igen, uram. Ez a mi hibánk volt. Nem akartam, hogy emiatt elveszítse a catering munkáját.”
Sheldon egy héjat köpött a bögréjébe.
“Miért nem kérted meg Kyle-t?” kérdezte. “Ő húzta a rossz raketet.”
Gondolkodtam rajta.
“Mert Mr. Castellano állt előttem,” mondtam. “Nem Kyle. És valakire volt szüksége, aki megoldja, nem pedig hibáztatni.”
Sheldon hosszú pillanatig nézett rám. Aztán lassan bólintott, és visszament az irodájába.
Akkor nem gondoltam semmire.
Aztán, egy májusi péntek délutánon, Sheldon behívott az irodájába.
Majdnem öt óra volt. Söpörtem. Kibújt az irodája ajtaján, és intett, hogy odamondjak.
“Brent. Van egy perced?”
“Persze.”
A seprűt egy polcnak támasztottam, és bementem. Az irodája kicsi és zsúfolt volt. Számlák halmazban. Egy haldokló növény az ablakpárkányon. Egy bekeretezett fotó az íróasztalon egy sötét, göndör hajú nőről, aki a kamerán nevet. Az Georgia anyja, Lauren volt. Mellrákban halt meg, amikor Georgia tizenkét éves volt. Sheldon sosem beszélt róla, de a fotó minden egyes nap az asztalán volt, mióta elkezdtem.
Mellette egy másik fotó volt. Georgia körülbelül tíz évesen, két első foga hiányzott, és egy majdnem akkora halat tartott, mint ő.
Sheldon leült az íróasztala mögé. Nem evett napraforgómagot. Így tudtam, hogy valami nincs rendben.
“Szükségem van egy szívességre, Brent,” mondta.
“Persze. Mire van szükséged?”
Habozott. Levette az olvasószemüvegét a fejéről, és megfordította a kezében.
“A lányom bálja holnap lesz,” mondta.
Georgia tizennyolc éves volt. A Ridgeview High végzős volt.
Láttam már néhányszor az irodában. Néha iskola után is bejött, hogy hazavigyenek, vagy ebédet vigyen apjának. A vezetőségben ült, és házi feladatot csinált, fülhallgatóval a fülhallgatóban. Egyszer segített Rosának újraindítani körülbelül háromszáz számlát, amikor a iratszekrény elromlott.
Többször is köszöntünk. Talán egyszer “szép idő”. Ennyi volt. Alig ismertük egymást.
“A fiú, akivel el kellett volna mennie, visszalépett,” folytatta Sheldon. “Utolsó pillanatban. És most már nincs randija.” Visszatette a szemüvegét a fejére. “Azt akarom, hogy vigye el őt.”
Nevettem. Azt hittem, viccel.
Nem nevetett.
“Én?” Azt mondtam.
“Te.”
“Uram, husz éves vagyok. Két éve végeztem. Nem hiszem…”
“Te vagy a felelős,” mondta Sheldon. “Bízom benned.” Előrehajolt, és összekulcsolta a kezét az asztalon. “Ez egy éjszaka. Felveszed, elviszed a táncra, gondoskodsz róla, hogy jól érezze magát, és éjfélig hazahozod. Ennyi az egész.”
Nem mondtam semmit. Próbáltam elképzelni, hogy öltönyben megyek be egy középiskolai tornaterembe, két évvel azután, hogy utoljára kiléptem a saját tornateremből.
“Tedd ezt értem,” tette hozzá Sheldon, “és megérem neked.”
A mosógépünkre gondoltam.
Három héttel korábban tört el. A forgás közepén borzalmas csikorgó hangot adott ki, aztán megállt, tele szappanos vízzel. A javító azt mondta, hogy többe kerülne a javítás, mint egy újat venni. Így azóta minden vasárnap anya szemeteszsákokat vitt ruhákkal a Fourth Street-i mosodába, és három órát ott ült az egyik szabadnapján.
Janelle iskolai cipőjeire gondoltam. Most tizennégy éves volt, nyolcadik osztályos. A cipőjében egy hasadék volt az oldalán, ahol a gumi lehúzódott a vásznról. Ragasztószalaggal tekerte be őket, és fekete filctollal festette őket, hogy senki ne vegye észre.
Észrevettem.
Ha a főnököm egy kis plusz pénzt akarna adni azért, hogy elvigyem a lányát a szalagavatóra, az megkönnyítené anya és Janelle dolgait.
“Rendben,” mondtam.
Sheldon mély levegőt vett, és hátradőlt a székében.
Megkönnyebbültnek tűnt.
Majdnem túlzottan megkönnyebbült.






