Sheldon körülbelül negyven képet készített. A hortenziáknál, a bejárati ajtónál, az autónál, majd ismét az autónál készített képeket más szögből. Georgia egész idő alatt alig szólt egy szót sem. Ott állt zöld ruhájában, karjait az oldalánál, és úgy nézett ki, mintha három óra elszámolásra ítélték volna.
“Rendben, apa,” mondta végül. “Szerintem elég van neked.”
“Még egy! Még egy!”
“Apa.”
“Rendben, rendben.” Sheldon leengedte a kamerát. Rám nézett. “Éjfél, Brent.”
“Éjfél, uram.”
“Jó szórakozást, drágám,” mondta Georgiának. Megcsókolta a homlokát.
Hagyta, hogy neki. Aztán szó nélkül elment Frank bácsi mustárszínű Buickjének utasoldalához, és beszállt.
Az út fájdalmasan csendes volt.
Balra fordultam a kocsifelhajtóból. Az autó nyikorgott. Georgia oldalra pillantott. Úgy tettem, mintha nem venném észre.
“Szóval,” mondtam, “izgatott vagy a bál miatt?”
“Persze.”
“Ott lesznek a barátaid?”
“Igen.”
“Milyen zenét szeretsz?”
“Sokféle.”
A stoptáblánál balra fordultam. Eeeeeek.
Georgia a műszerfalra nézett. Aztán rám.
“Így van,” mondtam. “A nagybátyám szerint van személyisége.”
“Rendben,” mondta Georgia.
Megfordult, és kinézett az ablakon.
A rádió magától megszólalt. Egy férfi kiabált a matraceladásokról. Kikapcsoltam.
Végül abbahagytam a próbálkozást.
Amikor beálltunk a Ridgeview High parkolójába, tele volt. Limuzinok álltak sorban a bejárati ajtók mellett. Szmokingban és csillogó ruhás gyerekek készítettek szelfit a lépcsőn. Valaki bérelt egy fehér Hummert.
Frank bácsi Buickjét egy BMW és egy pickup közé parkoltam, hátul zászlóval.
Leállítottam a motort. Egy pillanatig ott ültem, kezem a kormányon.
“Nos,” mondtam, erőltetett mosolyt. “Remélem, ma este nem lesz túl borzalmas. Azt hiszem, apád tényleg azt akarta, hogy elmenj a szalagavatóra.”
Georgia nem mosolygott vissza.
Kinyitotta az ajtaját, de nem szállt ki.
Ehelyett megfordult a székében, és egyenesen a szemembe nézett.
“Várj,” mondta.
Ekkor mondta nekem, hogy az apja nem véletlenül választott engem.
És megmutatta nekem a furcsa üzenetét.
A telefonját bámultam.
Emlékezz a megállapodásunkra. Ne könnyítsd meg neki.
“Ne könnyítsd meg neki?” Hangosan olvasok.
Georgia bólintott. “Apám azt akarja, hogy nehezítsem ezt az estét.”
“Miért?”
“Hogy lássam, hogyan reagálsz.”
Pislogtam.
“Mi?”
“Azt javasolta, hogy panaszkodjak mindenre,” mondta. “Indokolatlan kéréseket tegyenek. Légy udvariatlan. Teljes rémálom lenne. Aztán azt akarja, hogy mondjam meg neki, elveszíted-e a türelmed.”
Kinéztem a szélvédőn a tornaterem felé. Lenéztem a nagyapám temetési ruhájára és a szomszédomtól kölcsönkapott cipőkre, amelyek fél mérettel kicsik voltak. A mustárszínű Buickre gondoltam, amelynek nyikorgó balra kanyarodik, és kísértetjárta rádiójával.
“Szóval,” mondtam lassan, “kölcsönzött cipőt hordok, és olyan autót vezetek, ami bevásárlókocsinak hangzik, mert az apád próbára akarja tenni a türelmemet?”
Georgia egy pillanatig rám meredt.
Aztán kitört a nevetés.
Igazi nevetés volt, hangos és meglepett, mintha kiszökött volna belőle.
“Nagyjából igen,” mondta.
“Tudja, hogy vannak könnyebb módok, hogy idegesítsen?”
“Brent!”
“Komolyan mondom. Egyszerűen megkérhetne, hogy szervezzem át a raktárt újra. Februárban csináltam. Három hétig tartott. Négyszer megváltoztatta a véleményét, hogy hová kerülnek a papírtörlők.”
Georgia még hangosabban nevetett. A kezét a szája elé.
“Erről mesélt nekem,” mondta. “Azt mondta, egyszer sem panaszkodtál.”
“Panaszkodtam,” mondtam. “Csak ne hangosan.”
Aztán megváltozott az arckifejezése.
“Mondtam neki, hogy nem fogom megtenni,” mondta. “Az egész nehéz dolog. Ez nem volt igazságos veled szemben.”
“Akkor miért néztél ki ilyen nyomorultan a házadban?”
“Mert apám ott állt, negyven képet készített, és nem akartam, hogy azt higgye, beleegyeztem a nevetséges tervébe.” Megvonta a vállát. “És mert bosszantott rá. Nem veled. Bocsánat. Korábban kellett volna mondanom valamit.”
“Akkor miért vagyunk itt?” kérdeztem.
“Mert még mindig el akartam menni a bálra,” mondta Georgia. “Ez a végzős bálom. Ezt a ruhát februárban vettem. És azt gondoltam, megérdemled, hogy tudd, mit tervez, mielőtt egész éjszakát azon töprengettél, miért vagyok szörnyű.”
Tanulmányoztam őt.
“Mire tervezel?” Azt mondtam.
Georgia habozott.
“Ezt még nem tudom megmagyarázni.”
“Miért ne?”
“Mert azt akarom, hogy tőle hallgasd,” mondta. “Nem az én hírem.”
Felnyögtem, és a homlokomat a kormányra tettem.
“Georgia,” mondtam, “úgy hangzol, mintha egy kastélyt örökölnék majd.”
Mosolygott. Ezúttal igazi mosoly volt.
“Nincs kastély,” mondta. “De meglepődhetsz.”






