Yesenia csomagolt szendvicseket készített az útra, ami mindent elárult volna. Sosem csomagolt nekem semmit.
Péntek délután néztem, ahogy fóliába csomagolja őket, miközben apám ellenőrizte a hóláncokat, és azt gondoltam, minden rendben. Egy hétvége Hugh nagypapa régi kunyhójában. Hétfőn pedig elvittem az autómat, a borítékot és az anyám dobozát, és eltűntem.
Tizennyolc hónap pékségi műszak. Hatezerkétszáznegyven dollár. Egy olyan autó kesztyűtartójában ült, amely papíron Delano Pascualé volt. A megtakarításom felét is megtették, mert egy tizenöt éves nem tud egyedül nyitni egyet. Apának sosem kellett felemelnie a hangját. Csak aláírta a dolgokat.
Tizennégy mérfölddel feljebb a fakitermelő úton a járda elfogyott, aztán a kavics. A kunyhóban volt tűzhely, egy ágy és egy fa. Nincs áram. Nincsenek szomszédok.
Zsebre tette a telefonomat. Aztán a kulcsaim. Aztán felemelte anyu dobozát a hátsó ülésről: a fényképeit, a receptkártyáit, a zöld kardigánt, a konyhaablakból származó réz csengőt. Könyörögtem neki, hogy hagyja el ezt a helyet. Egy pillanatra az arca megváltozott. Aztán becsukódott a csomagtartó.
“Hívd fel a seriffet, és azt mondom, könyörögtél, hogy vigyelek el,” mondta. “Senki sem jön.”
Azt mondta, tíz nap. Anélkül, hogy visszanézett, elhajtott.
Kabátomban aludtam. Szombaton egy sánta öreg pátor, Ross megette a granola szeletet, és kinevezte magát az őrségemnek. Vasárnap este talált egy huzatot a szőnyeg alatt, a szőnyeg rejtett egy csapóajtót, a csapóajtó pedig egy felteketelt pincét, a nagypapa lábládáját, amelyen az én nevem és egy bizalmi vagyonkezelés volt rajta, valamint egy levél anyám kezében.
Ne írd alá, írta. Nem ő. És nem Janet, bárki is volt Janet.
Vasárnap este 11:40-kor fényszórók átszúrták a rönköket.
A lábammal befedtem a csapóajtót, és hallgattam, ahogy apám motorja leáll.
A nő a jegyzetlaptal
Két ajtó záródott, nem egy.
Ross állt köztem és az ajtó között, a rossz lába mögötte zárva volt, mint egy állvány. A nyakára tettem a kezem. Remegett. Én is így voltam, de még tovább volt időm, hogy hozzászokjak.
Apám kopogott. Egy kabinajtón, ahová bezárt. Majdnem nevettem.
“Nicolette. Apa az.”
Mintha bárki más vezette volna azt a teherautót.
Kinyitottam. Hideg felhőn érkezett, hóval a vállán, mögötte egy nő jött, akit soha nem láttam életemben. Ötvenes. Rövid szürke haj, tengerészkék parka, gumikancs és egy jegyzettömb, amit a mellkasához szorítanak, ahogy egy ember egy énekeskönyvet tart.
“Ő Janet,” mondta apa. “Janet Papadakis. A címhivatalból.”
Úgy mondta, mintha bemutatná az új fogorvosomat.
Janet rám mosolygott. Szép mosoly volt. Gyakorolták az emberekre, akik házakhoz zártak.
“Drágám, biztosan fázol,” mondta.
“Jól vagyok.”
“Makacs,” mondta Apa. “Az anyjától kapta.”
Anyám levelét a hátsó zsebemben tartottam. Éreztem a sarkokat a farmeroman keresztül.
Janet letette a táblát az asztalra, a behorpadt, olvadt hóból álló serpenyem mellé, és két ujjával kiszorította. Ezután lehúzott egy toll kupakát, és ráhelyezte.
“Ez nem fog öt percet tartani,” mondta. “Apád azt mondta, hogy összevesztetek. Ez csak a papírmunka, hogy rendbe hozzuk a dolgokat, aztán ma este hazavisz. Forró zuhany. A saját ágyad.”
“Milyen papírmunkát?”
“Családi vagyon,” mondta apa. “Nagypapa cuccai. Unalmas.”
Felvettem a jegyzettáblát. Apának ez nem tetszett. A keze félig átment az asztalon, és megállt.
Négy oldal volt. A FELADAT szó volt a nagyírásban az elején. Az én nevem volt alatta, és az én nevem alá az övé.
Lassan olvasok. Janet gyorsabban kezdett beszélni, ahogy a pékség emberei beszélnek, amikor rossz aprót adtak neked.
“Ez szokásos, csak az apádat nevezi meg menedzsernek, mivel olyan fiatal vagy, és nem akarsz ingatlanadókkal foglalkozni, drágám, hidd el, senki sem akar…”
Az első oldal felénél azt írta, hogy átruházom a “teljes jogot, tulajdonjogot és érdekességet a Karlsson Családi Alapítvány A mellékletében leírt ingatlanban, beleértve az ingatlanokat, számlákat és tartalomot” Delano R. Pascualnak.
Schedule A.
A lábtartóban lévő krémszínű oldal nyolc lábbal volt a cipőm alatt.
“Ez mindent megad neked,” mondtam.
“Fáj a fejem,” mondta apa. “Még mindig feljöhetnél ide. Hétvégék.”
“Az enyém. Öt hete az enyém lett.”
Janet egy pillanatra abbahagyta a mosolyt. Csak egy pillanat. Aztán újra felgyulladt, mint egy tornáclámpa időzítőn.
“Ki mondta ezt neked, drágám?”
Nem válaszoltam. Apa körbenézett a kunyhóban. A kiságynál. A tűzhelynél. Rossra, aki visszanézett, és egy sárga fogát mutatta.
“Honnan jött a kutya?”
“Helyi.”
“Nincsenek helyiek.”
“Akkor elveszett. Mint én.”
Apa mindkét kezét az asztalra tette, és hajolt. Olyan illata volt, mint a teherautó fűtőteste és a rágógumi, amit rág, amikor újra leszokott a dohányzásról.
“Így megy ez,” mondta. “Aláírod, most azonnal indulunk, holnap visszakapod az autókulcsaidat. A pénzed is. Anyád doboza, mindez. Szép és tiszta.”
“Tiszta lap,” mondtam.
Yesenia szavai. Hallotta. A szemei lapos lettek.
“Vagy nem írod alá,” mondta, “és Janettel visszamegyünk lefelé, és tíz nap múlva találkozunk, ahogy ígértem.”
“Tíz napot ígértél, és két nap múlva visszajöttél.”
“Fordul az idő.” A kimondta az ablaknak. “Azt hittem, már okosabb lennél.”
Korán jött, mert azt hitte, korán összetörek. Úgy számolt ki rólam, mint egy takarmányszámlát.
Letettem a táblát. A tollat a tetejére tettem, pont oda ahová, ahová Janet tette.
“Nem.”






