“Ott van,” mondta Janet. “Jobban érzed magad?”
“Nagyon.”
Leültem. A dobozt az ölembe húztam. Egy pillanatra az arcomat a kardigánba tettem, cédrus és régi gyapjú, aztán rátettem a fedelét, és a lábaim közé tettem a padlóra, Ross pedig ráfeküdt.
Apa átcsúsztatta a táblát. Janet kinyújtotta a tollat.
“Pont ott, drágám. És a kezdőbetűk a kettőn és a háromon.”
Megvettem a tollat. Megfordítottam. Aztán letettem, és kihúztam az ujját a pulóverem alól.
“Yesenia,” mondtam. “Le tudnál ülni?”
Apára nézett. Azt mondta: “Nincs szüksége…”
“Ő a család,” mondtam. “Nem ezt mondtad? A család marad a dolgok.”
Yesenia kikapcsolta az égőt. Leült.
Először az A mellékletet terítettem ki, a nagypapa sora felé nézve. Aztán a levél.
“Anya ezt abban az évben írta, amikor beteg volt,” mondtam. “A kabin padlója alá rejtette. Apa nem tudta, hogy van padló.”
“Nicolette, tedd el azt.” Apa már talpon volt.
“Harmadik oldal,” mondtam, és elolvastam. Mindezt. A zárás a Pruitt utcán. A telefonhívás a földről. A faipari vállalat. Mennyi negyven hold fenyő hoz. Janet.
Amikor végeztem, senki sem szólt semmit. A sült ketyegett a hűlő tűzhelyen.
Aztán Janet azt mondta: “Delano, azt mondtad, a lány beleegyezett ehhez.”
“Ő igen, beleegyezett.”
“Itt ülök,” mondtam.
Yesenia felvette az A mellékletet, és elolvasta nagypapa nagybetűit, ajkai mozogtak.
“Azt mondtad, tavaly tavasszal találkoztál vele,” mondta apának. Janetnek nem. Neki. “Az átfinanszírozásnál.”
“Igen, én…”
“Chandra kilenc éve halt meg.”
Kinyitotta a száját, majd becsukta.
“Ismerted Janetet, amikor Chandra élt,” mondta Yesenia. “Janetet a beteg feleségeddel a szomszéd szobában telefonáltad.”
“Ez üzlet volt.”
“Akkor kinek van a Ridgeline Timber előletétele a kesztyűládában?” mondta Yesenia. “Mert tegnap találtam meg, miközben a pénzét kerestem.”
A kötényzsebébe nyúlt, és egy összehajtott csekkcsíkot tett az asztalra. Harmincezer dollár. Pénz vagyon. Delano Pascualnak csókolóztam. Feljegyzés: Karlsson 40.
Szóval már eladta. Fák, amiket nem birtokol, egy földön, ami nem az övé, egy aláírás hátán, ami nem volt nála.
Ekkor veszítette el a fejét. Felkapta a levelet az asztalról.
Mondtam: “Ne.”
Odament a nappali fakályhához, és kinyitotta az ajtót. Nem dobta el a levelet. Túl okos volt ehhez. Lehajolt, elővett egy receptkártyát Ross álla alatt, mielőtt a kutya mozdulhatott volna, és a lángok fölé tartotta.
Anyám kézírása. Zabkeksz, Nic kedvence.
“Írd alá,” mondta, “vagy egyenként mennek.”
Yesenia olyan gyorsan állt fel, hogy a széke lecsúszott.
Nem írtam alá. Felvettem a tollat, és Janet feladatának első oldalának tetejére nagy betűkkel, mint a nagypapa betűivel írtam: NEM.
Beledobta a kártyát.
Összegömbölyödött és eltűnt. Soha többé nem fogom jól csinálni azokat a sütiket. Tudom.
“Végeztél, Delano,” mondta Yesenia. Sírt, hangosan, dühösen sírt. “Elégetted az anyját. A nappalimban.”
Janet már a táskájába tette a táblát. “Nem vagyok része ennek,” mondta.
“Kilenc éve része voltál ennek,” mondtam.
Akkor rám nézett, igazán nézett, és az arca elsőszedett. A kávéját anyám bögréjében hagyta, és kabátja nélkül ment ki az ajtón.
Apa megfordult, kezében a kandalló póló, hogy ne üsön senkire. Csak tartta, mintha elfelejtette volna, miért.
“Én neveltelek,” mondta.
“Anya nevelt fel. Te tartottad a papírokat.”
Yesenia odament az ajtó melletti kampóhoz, levette a teherautó kulcsait és a kocsikulcsokat is, majd a kulcsokat a kezembe tette.
“Kesztyűtartó,” mondta.
A boríték még mindig ott volt. 6 240 dollár. Számoltam egy autó motorháztetején, amelynek címén még mindig Delano Pascual szerepelt. Már nem érdekelt. Ez egy utazás volt a bankhoz.
Sethi
Menachem Sethi hetvenegy éves volt, majdnem olyan régi kardigánt viselt, mint anyámé, és kiderült, hogy a bizalmi tisztviselő volt, valamint az a személy, aki nyolc éven át hetente vagy kétszer felvezetett a fakitermelő úton, hogy etetesse a halott barátja kutyájának unokáját.
“Hugh megkért, hogy tartsak egy pásztort a helyen,” mondta. “Megtartom az ígéreteimet. A feleségem köti a kesztyűket. Elveszíti őket.”
Elolvasta az A mellékletet. Kétszer olvasta el a nagyapám apámról szóló mondatát, aztán a NEM-emet Janet papírján olvasta, és hangosan nevetett a kis irodájában.
Aztán elvégezte a munkáját.
Hétfőn a bizalmi alap feladta nekem. A kunyhó. A negyven holdat. És a számlá, amely tíz év alatt 121 904,18 dollárra nőtt.
A Ridgeline Timber szerdán kapott egy levelet a bank ügyvédjétől, amelyben elmagyarázták, hogy egy huszonegy éves pénztáros tulajdonában lévő fák előlegét fizették, aki nagybetűkkel nemet mondott. Péntekig vissza akarták kapni a 30 000 dollárt. Apának nem volt meg. Kilencet töltött ebből egy hajón, ami még mindig a zsugorfóliában volt az oldalsó udvarunkban.
A hajó ment először. Egy férfi a Kayden tengerészgyalogosából szombat reggel felszerelte, miközben apa a köpenyében állt a verandán.
Janet irodája a következő héten elengedte. Sethi úr azt mondja, hogy az állam idén tavasszal veszi el a jogosítványát.
Yesenia decemberben jelentkezett, és átköltözött a nővéréhez. Egyszer felhívott, hogy elmondja, hogy becsomagolta anyu többi receptkártyáját és a fényképeket a folyosói szekrényből. Ő maga vitte őket fel a fakitermelő úton egy kölcsönzött teherautóval, láncokkal.
“Jobban kellett volna néznem a fákat,” mondta, miközben az ajtómnál állt.
“Végül a helyes helyet nézted,” mondtam.






