Janet nagyon halkan mondta: “Delano”, ahogy egy kutya nevét mondanád.
“Rendben.” Kiegyenesedett. “Janet, várj a teherautóban.”
Elvette a jegyzettábláját. Az ajtónál visszanézett rám, és esküszöm, sajnálónak tűnt. Sajnálom, ahogy az esővel foglalkozol.
Amikor elment, apa odament a fahalomhoz, felvett egy karnyi hasított rönköt, és kivitte.
Visszajött, és vett egyet.
“Mit csinálsz?”
“A hideg segít az embereknek gondolkodni,” mondta.
Mindet elvitte. Minden pálcát, kivéve azt, ami már a tűzhelyben volt. Ross egyszer rekedten ugatott, én pedig olyan erősen fogtam a gallérját, hogy az ujjperceim ropogtak.
Utolsó útján megállt az ajtóban, karjai tele voltak, hó fújt a csizmája körül.
“Anyád sem akarta ezt a helyet,” mondta. “Kérdezd meg magadtól, miért?”
Aztán eltűnt, ahogy a fám is, és a tűzhely ketyegett, ahogy kezdett hűlni.
Schedule A
Nem sírtam. Ezt akarom rögzíteni. Kidobtam egy horpadt serpenyőt az ajtóra, és Ross úgy nézett rám, mintha mindkettőnket megszégyenítettem volna.
Aztán meggyújtottam a lámpát a pincéből, és lementem a kőlépcsőn, ő sántikálva utánam, lépésről lépésre, mint egy öregember, aki templomba járna.
Ott lent negyven körüli fok volt, és még mindig így van. Nagypapa építette a dombba. Melegebb volt, mint fent reggelre.
Húztam a lábládának zárát, amíg meg nem engedte.
Az A melléklet egy oldal volt, gépgépen gépelve, a nagyapám aláírásával alul, anyám aláírásával mellette tanúként. Chandra K. Pascual. Az ő bolondos C.
Felsorolta a kabint. Negyven hold faanyag körülötte. És egy számlát a városban található Valley Savings-nél a bizalmi alapítvány nevében, amelynek margóján egy egyenleg volt ceruzával írva, és dátuma a nagyapa halálának évére.
$86,412.55.
Leültem egy zsák rizsre.
A lista alatt, a nagypapa négyzetes hadseregfővárosában valaki kézzel írt hozzá egy sort, és kétszer is betűvel írta le azt.
A DELANO PASCUAL SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM SZOLGÁLHAT KURÁTORKÉNT VAGY MENEDZSERKÉNT. H.K.
Ezért volt szüksége rám. Nem bírta elviselni. Meg kellett adnom.
Az A melléklet alatt több is volt: maguk a bizalmi papírok, a bank neve mint vagyonkezelő, egy névjegykártya, amely az életkor miatt megpuhult egy Menachem Sethi nevű bizalmi tisztviselő számára. És egy fénykép. Nagypapa az egyenruhájában, anyám talán tizenhat éves, és egy német juhászkutya a karjaiban.
A kiskutya első bal lábán volt egy fehér lábujja.
Rossra néztem. A kőn feküdt, állát a mancsán tartotta.
Egy fehér lábujj.
A pásztorok nem élnek huszonöt évig. Az a kiskutya már rég halott. De egy kutya azzal a lábujjával, nyakörvet viselve, amit itt senki sem vett volna meg, kisétál a fák közül egy kunyhóhoz, ahol kilométerekre nincs tető. Valaki etette őt. Valaki feljött ide.
Aznap éjjel a pincében aludtam három nagypapa takarója alatt, Ross a lábam fölött. Hétfőn elégettem két anya gyertyáját, és újra elolvastam a levelét a fényükben, mindhárom oldalon.
A harmadik oldalon több volt Janet vonal alatt. Vasárnap túl megrázkódtam ahhoz, hogy felfogjam.
“Janet zárta a zárást, amikor megvettük a házat a Pruitt utcán. Utána hallottam, hogy telefonon beszél vele apa földjéről. Egy faipari vállalat. Mennyi negyven hold fenyő hoz. Úgy fogja mondani, mintha segítene. Nem az. Kényszerítsd meg, hogy hozza el neked az emberek előtt, Nic. Csak egyedül bátor.”
Az emberek előtt.
Kedden elállt a hó. Ástam egy utat a faházhoz egy horpadt serpenyővel, és üres volt, kivéve egy kávésdoboz száraz kutyaelet egy ponyvá alatt és egy kesztyűt. Egy női kesztyű, lila, kicsi.
Szóval valaki feljött.
Szerdán reggelire konzerv őszibarackot ettem, vacsorára pedig almavajat. Nem Birdie üvege. Egy másik. Nem vagyok szörnyeteg.
Csütörtökön, délután kettő körül a teherautó visszajött.
Ezúttal egyedül jött. A réz harang a kezében volt.
Az ajtóban állt, és csörgött, egy vékony hang, a konyhaablak hangja, amikor a kazán bekapcsolt, anya hangja, amikor azt mondta: “Ez a csengő, Nic, menj mosakodni.”
“Ezt már nem bírom tovább,” mondta. “Te nyertél. Gyere haza.”
Nem mozdultam.
“Hozd el az újságokat,” mondta, “és leülünk a konyhaasztalhoz, mint egy család. Yesenia főz főzetet. Aláírod, megkapod a dobozodat, az autót, a pénzt, mindent. Fáradt vagyok, Nicolette.”
Fáradtnak tűnt. Ez volt a legrosszabb. Majdnem működött.
Az arcomat arra tettem, amit az övé tett. Lágyíts. Adj ide.
“A házban,” mondtam. “Ott van Yeseniával. És anyu doboza az asztalon, ahol láthatom, mielőtt aláírnék valamit.”
Úgy vett ki egy sóhajt, mint egy férfi, aki egy kanapét visz fel a lépcsőn.
“Megegyeztünk,” mondta, és a kezembe tette a csengőt.
Egyszer meghívtam. Ross felemelte a fülét.
“Ő is jön,” mondtam.
A konyha a Pruitt utcán
A kutya a hátsó ülésen ült, fejét a vállamon hajtva, egész tizennégy mérföldet. Apa folyamatosan a tükörbe nézett, mintha Ross beperelné.
Anya levele és az A melléklet műanyag hüvelyben volt a pulóverem alatt, laposan a hasamhoz. A lábládát a pincében zárva hagytam, a szőnyeg pedig visszakerült a gyűrű fölé.
A ház olyan illatú volt, mint sült és citromtisztító. Yesenia a tűzhelynél volt kötényben. Janet Papadakis a konyhaasztalnál ült a jegyzettömbével, anyám kék bögréjéből kávézva.
Így tudtam, hogy soha nem gondolta komolyan.
És anyu doboza az asztalon volt. Ezt a részt megtartotta. Lefedve. A kardigánja a tetején, összehajtva.






