“Ne,” mondta neki. “Egy szót sem. Ma este már eleget tettél.”

Ez volt az egyetlen igaz dolog, amit egész este mondott.

Elvitték az üveget. Levették a telefonomról a klipet, a fürdőszobai és az övét, és Zamora felírta az orvosom nevét és a gyógyszertárat. Először vitték ki Bradyt a cruiserhoz, duffelrel együtt, és visszanézett rám a verandáról olyan arccal, amit egy keddi osztálybeli gyereken láttam, akinek azt mondták, hogy az apja nem jön a tornára.

Nem integetem.

Lorrie-t hagyták, hogy hazavigye magát. “Várakozás” – mondta nekem Haller a lépcsőn. “A labornak először meg kell mondania, mi van ezekben. Pár nap. Ne engedd be.”

“Van kulcsa,” mondtam.

Az ajtóra nézett. “Akkor ma este cseréled a zárat.”

8:15-kor hívtam Joanne-t a szomszédban. Apa másik felét tizenegy éve bérelte, és olyan fúrógépe van, mint más nőknek fülbevalója. Papucsban jött hozzá, egy zárjal, amit a saját hátsó ajtajához vett, de soha nem szerelt be.

“Fred maga csinálta volna,” mondta, miközben az ajtóm előtt térdelve, csavarral a fogában.

“Fred szombaton tette volna az esküvő előtt,” mondtam.

Nevetett. Aztán meglátta a karomat, és abbahagyta a nevetést.

9:40-kor megcsörgött a telefonom. Egy üzenet Lorrie-től.

Hétfő előtt nagyon alaposan gondolkodnod kell, drágám. Bradynek még mindig minden joga van abban a házban.

Olvastam, miközben az új zárzár kattanva záródott mögöttem.

Aztán leültem apa foteljébe, és egyáltalán nem aludtam, és most nem is kellett gyógyszer, hogy tudjam, miért.

Szombat

A labor péntek délután hívta Hallert. Haller 4:02-kor hívott.

A fehér oválisak szívgyógyszer voltak. Lorrie sajátja, Lorrie-nak írt fel. Három kék darabommal kevertem össze, így az üveg jól nézett ki, amikor kicsavartad.

“Az orvosod azt mondja, hogy azzal, amit szedsz, és néhány ilyen is, akkor elaludsz, és nem ébredsz fel,” mondta Haller. “Valaki megtalál téged, lát egy gyászoló nőt altatógyógyszerrel, és így néz ki.”

Az edzőteremben voltam. Egy tizennégy éves Penelope nevű lány előtt tartottam a kezem, aki úgy dob bal horgot, mintha haragsna rá.

Letettem a kesztyűt a kötényre.

“Hétfő után,” mondtam.

“Hétfő után,” mondta Haller. “Miután aláírtad. A férjed a gondozó fia és a legközelebbi rokonod lett volna.”

Penelope rám nézett. Mondtam neki, hogy három körön át üssön a nehéz zsákot, és ne gondoljon a lábára. Végig a lábaira gondolt. Láttam, ahogy csinálja, de nem láttam.

“Benne van?” Azt mondtam. “Brady. A gyógyszerekkel.”

Haller egy pillanatra elhallgatott.

“Ezt még nem tudjuk,” mondta. “Holnap hozzuk be. Szeretném olyan helyen csinálni, ahol a szomszédok előtt ne csinálhat jelenetet. Folyton azt mondja, hogy hétfőre szüksége van papírokra a házatokban.”

“Igen,” mondtam. “A bizalmi mappát a konyhaasztalomon hagyta. Szerdán vitte a táskájában.”

Nem tudtam, hogy tudom, amíg ki nem mondtam. Egy kék mappá. Lehúztam a pultról, hogy letöröljem a naptejet.

“Akkor ez a lényeg,” mondta Haller. “Nem kérhetem, hogy szervezz semmit.”

“Nem kérdezed,” mondtam.

Felhívtam Lorrie-t a parkolóból 4:30-kor. Az első csengőt felvette, ahogy mindig, mintha a mellkasán lévő telefonnal aludt volna.

“Riley,” mondta. Meleg. Aggódva. “Drágám. Hogy bírod?”

Szeretném, ha rögzíteni akarom, hogy nem mondtam semmit, amit mondani akartam volna. Több dolgot is el akartam mondani. A legtöbben apám szókincse szerepelt.

“Beszélni akarok,” mondtam. “Holnap. Tíz. Te és Brady. Hozz mindent, amire hétfőre szükséged van.”

Egy kis szünet következett, és hallottam, ahogy eldönti, hogy nyert.

“Tudtam, hogy megváltozol,” mondta. “Belül egy értelmes lány vagy.”

“Harmincegy éves vagyok,” mondtam.

“Tíz óra,” mondta, és letette a telefont.

Brady húsz perccel később írt nekem. Először szerda óta.

Anya azt mondja, ezt meg akarod oldani. Örülök. Sajnálom a lámpát

A lámpáról.

Erre sem válaszoltam.

Szombaton 9:15-kor Haller és Zamora a sarok mögé parkoltak a Dollar General mellett, és odasétáltak. Joanne beengedte őket az oldalán, mert a konyha és a folyosónk közötti fal kb. vastag, mint egy keksz, és tizenegy éve ezt mondja apának.

“Kávét főzök, és a szellőzőn keresztül hallgatok,” mondta. “Mint egy normális ember.”

Péntek este összesöprettem a lámpadarabokat, és egy konyhatörlőre tettem az oldalasztalra. Hét darab, plusz egy kis morzsa halom, amit borítékban tartogattam, mert apám lánya vagyok. Apa olvasószemüvegét pontosan ott hagytam, ahol voltak.

Hosszú ujjú inget viseltem. A duzzas lila és sárga lett. Nem titkoltam.

A kesztyűk a pulton hevertek. Szándékosan tettem oda.

9:58-kor egy autóajtó bezárult az elején.

Együtt jöttek fel a sétán, Lorrie először a templomi kabátjában, Brady két lépéssel mögötte, egy doboz fánkot tartva, mint egy tinédzser, aki bocsánatot kér a barátnője apjától.

Lorrie kipróbálta a kulcsát.

Nem fordult meg.

Újra próbálkozott, keményebben, és az üvegen keresztül néztem, ahogy valamit eldönt rólam.

Kinyitottam az ajtót.

“Kicserélted a zárat,” mondta.

“Ott van egy kaktusz,” mondtam. “Nem kell sok minden.”

A kék mappa

Lorrie úgy lépett be, mintha a ház egy találkozó lenne, amit összehívott.

Egyenesen a konyhaasztalhoz ment, és a kezét a kék mappára tette. Brady letette a fánkokat melléjük, és nem tudta, mit kezdjen a kezével, ezért zsebbe tette, majd elővette.

Szörnyen nézett ki. Nem borotválkozott le. Bal oldala kissé görbe állt.

Meglátta a törölközőn lévő lámpadarabokat, és gyorsan elfordult.