“Riley,” mondta Lorrie. “Legyünk felnőttek. Szerda félreértés volt két fáradt és frissen házasodott ember között. Brady nagyon sajnálja. Ugye?”

“Sajnálom,” mondta Brady a fánkokhoz.

“És sajnálom, ha azzal a buta dologgal felzaklattalak téged. A fürdőszobáról.” Mosolygott. “Próbáltam biztos lenni benne, hogy vigyázz magadra. Annyi mindenen mentél keresztül.”

“Honnan tudtad, hol vannak?” Azt mondtam.

“Brady említette.”

Brady feje felemelkedett. “Nem tudtam, hogy bármit is elveszel.”

Lorrie nem nézett rá. “Megemlítette,” mondta újra hangosabban, a pénztáros hangon.

Leültem vele szemben. Nem vettem el a mappát. Elővettem a telefonomat, és felfelé tettem az asztalra köztünk, ahogy te letennéd egy kezet a kártyát.

“Hétfőn aláírom,” mondtam.

Brady úgy sóhajtott ki, mintha víz alatt lett volna.

“Csodálatos,” mondta Lorrie. Kinyitotta a mappát, és felém fordította. A bizalmi papírok. A neve a kurátorként. Brady neve az övé alatt. Apám duplexe és négy mosodása a második oldalon van leírva, minden cím, az a Bowling Greenben, ahol még mindig van az érmegép, amit apa vajkéssel javított.

“Miután elmondod Bradynek,” mondtam, “mit csináltál a fürdőszobámban kedden, tizenötödikén.”

Nem mozdult. Jó volt. Ezt elismerem neki. Negyven év sírása miatt a pénztárosokat sírtatni egy pókerarcot ad.

“Öntöztem a növényeket.”

Lenyomtam a lejátszást.

Apa nappalija, egy telefonképernyőn, apa konyhaasztalán. A rózsaszín flip-flop kulcstartó. Lorrie a szőnyeg közepén, körbenéz. Lorrie a táskával sétál a folyosón. Tizenegy percnyi üres folyosó. Lorrie visszajött, a tükörben igazította a rúzst, és nevetett a telefonján.

Brady felállva nézte.

“Anya, miért voltál a fürdőszobájában?”

“Ülj le, Brady.”

“Miért voltál a fürdőszobában?”

“Ki kellett használnom. Hatvanhárom éves vagyok, használhatok vécét.”

“Tizenegy percig,” mondtam, “a táskával.”

“Undorító vagy,” mondta nekem. “Tudod ezt? Ott ülsz a kis edzőruhádban, a kis kesztyűdet a pulton, mint valami állat, és az embereket a privát életükben—”

“Apa felvette,” mondtam. “Egy fegyveres sosem bízik a zárban.”

Az a gép beesett. Láttam.

Brady leült. Keményen leült, mint Wednesday, mintha a lábai elengedték volna. “Miről beszél, anya? Mit tettél?”

Aztán Lorrie hibázott. Egy kicsit. Azt tette, amit a fia életében minden nap tett. Megmondta neki, mit gondoljon.

“Megtettem, amit meg kellett tenni ezért a családért, mert nem tudtál egy húsz perces beszélgetést a saját feleségeddel” – mondta. “Tudod, mit hagyott nekünk az apád? Egy Buick és egy halom adósság. Tudod, mit hagyott neki az apja? Nézd meg a második oldalt. Nézd csak. Az a lány hat hónapig sírni fog, aztán feleségül menne egy izzadt edzőspatkányhoz, és megint semmid sem lesz, mint mindig. Egy hónap, mondtam. Egy hónap, hogy lerendezze. És te hazajortál fájó bordával, és sírva hívtál.”

A folyosón lévő szellőző megzörgött. Joanne, túl közel állva a kávéjával.

Brady arca azt csinálta, amit a régi festék csinál.

“Mik voltak a tabletták, anya?” – mondta.

“Semmi, ami téged érint.”

“Mik voltak a TABLETTÁK?”

Felállt. A szék mögötte állt, az a hangos, lapos hang egy kis konyhában, és rám mutatott az asztal túloldalán.

“Aludt volna,” mondta Lorrie. “Ennyi az egész. Elaludt volna, szomorúan, mint a szomorú kis apja, és senki sem lepődött volna meg, és egész életedben gondoskodtak volna rólad. Ez az, amit az anya csinál.”

Senki sem szólt semmit.

Hallottam a hűtőt. Hallottam, ahogy Brady a száján keresztül lélegzik.

Aztán kinyílt a bejárati ajtó, mert Joanne körbesétált, és beengedte őket, Haller pedig az ajtóból azt mondta: “Lorrie Pruitt”, nem hangosan.

Megfordult, és két rendőrt látott apám nappalijában, ahogy apám szőnyegén állnak, apám lámpája mellett hét darabban, egy konyharuhán.

“Ő csapott össze engem,” mondta. “Hallottad őt. Ő csapott össze.”

“Asszonyom, forduljon meg.”

Nem tette. Inkább Bradyhez fordult.

“Mondd el nekik,” mondta. “Mondd meg nekik, hogy instabil. Mondd el nekik, mit tett veled szerdán. Brady. BRADY.”

A férjem sokáig nézte az anyját.

Aztán felvette a rózsaszín flip-flop kulcsot, amit a fánkokhoz dobott, amikor nem forogott meg, és az asztalra tette a kék mappa mellé.

“Nem mondok nekik semmit helyetted,” mondta.

Zamora a hűtőhöz fogta. Lorrie négyszer mondta a nevemet, amikor kijött, mindegyik másképp, mintha kulcsokat próbálna. Az utolsó szinte könyörgésnek tűnt.

A járóautó ajtaja bezárult rajta.

Brady az asztalnál ült, fejét a kezébe téve.

“Nem tudtam,” mondta. “Riley. Esküszöm Istenre. Az öv, a pénz, minden, igen. Mondta. Igen. Én is akartam. De nem tudtam a tablettákról.”

“Hiszek neked,” mondtam.

Felnézett, és remény volt benne.

“Harminnégy évig hittél neki,” mondtam. “Csak két hétig kellett hinned nekem.”

Átcsúsztattam neki egy borítékot az asztalon. Joanne unokahúga, Audrey ügyvéd Maumee-ben, és péntek este egy pizzával és egy halom papírral jött.

“Válás,” mondtam. “Érvénytelenítés, ha Audrey meg tudja csinálni. Aláírd hétfőn. Tudod, hol van a címiroda.”

Bámulta.

Aztán felvette a tollat.

Hét darab

Minden világosan jött a következő hat hét alatt, ahogy a törvények is szoktak.