A fa kissé csalódottnak tűnt.
Ez közös volt bennünk.
Egy fiatal pincér odalépett egy tálcával.
“Hozhatok valamit, asszonyom?”
“Nem, köszönöm. Várok valakire.”
A bálterem felé néztem.
“Úgy tűnik, arra várok, hogy bútorból vendégpé léptessenek.”
Nevetett.
Nem teljesen viccnek gondoltam.
Miután elment, néztem, ahogy Richard áthalad a tömegen. Mosolygott, kezet fogott, és előrehajolt azzal a lelkes arckifejezéssel, amit fontosnak tartott embereknek.
Sosem nézett vissza.
Eszembe jutott egy tanúsítvány, amit a könyvtár néhány évvel korábban adott nekem. Amikor hazavittem, Richard rápillantott, és megkérdezte, hogy mindenki kapott-e egyet.
Én egy fiókba tenném.
A kontrófa mellett ülve azon tűnődtem, hány dolgot rejtettem el, mert nem akartam hallani, hogy gúnyolja őket.
Még ezen a kérdésen gondolkodtam, amikor egy idősebb úr odalépett.
Ezüstvörös haja volt, kissé görbe csokornyakkendője, és olyan laza arckifejezése volt, mintha már rég abbahagyta az aggódást, hogy idegeneket lenyűgözjön.
“Elnézést,” mondta. “Ez a hely foglalt?”
Rápillantottam az üres székekre.
“Nem, hacsak valaki az egész sarkot csalódott feleségeknek foglalta le.”
Nevetett.
“Akkor azt hiszem, biztonságban vagyok.”
Leült mellém, és bemutatkozott, mint Sam Whitaker.
Néhány hétköznapi megjegyzést váltottunk a találkozóról. Megkérdezte, élvezem-e az estét, és diplomáciai választ adtam, ami valószínűleg többet mondott neki, mint amennyit terveztem.
Aztán észrevette a kis hímzett, könyv alakú kitűzőt, ami a táskámra volt erősítve.
A második fejezet állt.
Sam előrehajolt.
“Honnan szerezted ezt?”
“Egy írástudási programból, amit én is segítettem elindítani.”
“Második fejezet Columbusban?”
Bólintottam.
Az arckifejezése megváltozott.
“Nos, Clare, azt hiszem, remélem, hogy találkozhatlak.”
Ránéztem, biztos benne, hogy félreértettem.
“Ismered a Második fejezetet?”
“Ismerősebb, mint gondolnád.”
Elmagyarázta, hogy egy jótékonysági alapon dolgozott, amely felnőttképzési programokat támogat egész Ohio területén. Néhány hónappal korábban olvasott a Second Chapterről, miközben közösségi írástudási kezdeményezéseket vizsgált.
“A programod érdekelt,” mondta, “különösen az, ahogyan idősebb tanulókkal dolgozol.”
Vállat vontam.
“Próbálunk senkit sem ostobának éreztetni.”
“Ez egyszerűnek hangzik.”
“Annak kellene lennie. De az emberek szinte bármit bonyolulttá tehetnek.”
Sam elmosolyodott.
“Főleg azokkal, akik magasabb végzettséggel rendelkeznek.”
Nevettem.
Megkérdezte, hogyan kezdődött a Második fejezet.
Elmeséltem neki az első négy tanulónkról, a kölcsönzött összecsukható asztalokról és a nyugdíjas tanárokról, akik önként feladták az idejüket.
“Volt egy kávéfőzőnk,” mondtam. “Akkor működött, amikor értékelték.”
“Értékelted?”
“Minden csütörtökön. Mégis eltört.”
Sam újra nevetett.
Aznap este először nem aggódtam amiatt, hol áll Richard, vagy hogy visszatérhet-e, és elutasítja, amit mondok.
Egyszerűen élveztem egy beszélgetést.
Sam megkérdezte, miért haboz annyi idősebb felnőtt belépni az írástudás órákra.
“Szégyen,” válaszoltam.
Bólintott.
Elmagyaráztam, hogy néhányan nehezen boldogultak az iskolában, mert olyan tanulási nehézségeik voltak, amelyeket soha nem ismertek fel. Mások családi körülmények miatt hagyták ki az éveket az oktatásból.
Felnőttkorára sokan bonyolult módszereket fejlesztettek ki nehézségeik elrejtésére.
“Évtizedeket töltöttek azzal, hogy megtanulják, hogyan takarják el,” mondtam. “Néhányan jobb színészek, mint bárki Hollywoodban.”
Sam elgondolkodott lett.
“A feleségemnek az utolsó éveiben nehézségei voltak az olvasással.”
“Sajnálom.”
“Neurológiai betegsége volt. Előtte egy hétvégén befejezhetett volna egy regényt. Később néha nem tudott követni egy bekezdést.”
Lenézett a kezére.
“Elkezdte mondani az embereknek, hogy már nem érdekli a könyvek.”
Azonnal megértettem.
“Nem akarta, hogy tudják, hogy küzd.”
“Pontosan.”
A felesége tanár volt. Az olvasás valami, amit élete nagy részében szeretett és magabiztosan csinált.
Az önbizalmat elveszíteni fájdalmas módon volt, amit mások nem mindig ismertek fel.
“Nem szégyellte magát, hogy szemüvegre van szüksége,” mondta. “De a levél olvasásának segítsége más volt.”
Margaret Ellisre gondoltam.
Margaret 68 éves volt, nyugalmazott iskolai konyhai segéd, aki három évvel korábban csatlakozott a Second Chapterhez.
Munka nagy részében úgy boldogult, hogy felismerte a megszokott címkéket, emlékezett a rutinokra, és kollégáit kérte segítséget ismeretlen papírmunkában.
Nyugdíjazása után úgy döntött, hogy esti meséket akar felolvasni az unokájától.
Amikor először belépett az osztályunkba, azt mondta, valószínűleg túl idős ahhoz, hogy tanuljon.
Mondtam neki, hogy nem az.
“Könnyű neked ezt mondani,” válaszolta. “Már tudod, hová kerülnek a vesszők.”
Elmondtam Samnek Margaret eltökéltségét.
Rendszeresen járt órákon, gyakorolt az alkonyok között, és időnként dühös lett az angol nyelvre.
“Egyszer azt mondta, a néma betűket valaki találta ki, aki nem szereti a gyerekeket.”
Sam nevetett.
Hónapokig tartó gyakorlás után Margaret befejezett egy egész gyerekkönyvet.
Sírt.
Aztán nevetett, mert annyira izgatott volt, hogy véletlenül felforgatta a könyvet ünneplés közben.
“Azt mondta, végre okosabbnak érezte magát, mint a hűtője,” mondtam neki.
Sam elmosolyodott.
“Ez egy csodálatos történet.”
“Az övé. Ő csinálta a nehéz részt.”
Egy pillanatra tanulmányozott.
“Hat év munkáról beszélsz, mintha olyasmit írnál le, amit bevásárlás és mosás között csináltál.”
Az arcom felmelegedett.
“Nos, elég sok bevásárlás is volt benne.”
“Clare, érted, mit értettél?”
Nem tudtam, hogyan válaszoljak.
Felsorolhatnám az önkéntes óráinkat, a részvételi számokat és a tanulói eredményeket. Tudtam, hány embernek segítettünk, és mennyi erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a program működjön.
De furcsán kényelmetlen érzés volt azt mondani, hogy büszke vagyok magamra.
Végül azt mondtam: “Jó csapatunk van.”
“Biztos vagyok benne, hogy igen. De valakinek el kellett kezdenie.”
Lenéztem a táskámon lévő kis kitűzőre.
“Igen,” mondtam. “Azt hiszem, valaki igen.”
Sam megkérdezte, hogy a férjem Richard Bennett-e.
“Igen. Ismered őt?”






