“Személyesen nem. Láttam a nevét a találkozó anyagaiban.”

Elmagyarázta, hogy másnap reggel részt vesz egy felismerő reggelin. Az öregdiákok bizottsága a közösségi szolgálatról is beszámolt a találkozó anyagaiban, és Richard neve is felmerült.

Feltételeztem, hogy a férjem adománya a Második fejezetnek már említették.

“Egyszer segített nekünk egy adománygyűjtő rendezvényen,” mondtam.

Sam bólintott, bár valami az arckifejezésében azt sugallta, hogy egy másik kérdést fontolgat.

Ehelyett megkérdezte, mit élvezek a legjobban a munkámban.

“Abban a pillanatban, amikor valaki abbahagyja a bocsánatkérést, amiért segítségre van szüksége.”

Várt.

“Vannak, akik már leülve sajnálják. Bocsánatot kérnek, hogy lassan olvasnak, kérdéseket tesznek fel és hibáznak.”

“És mit mondasz nekik?”

“Hogy nem tartoznak nekem bocsánatkéréssel.”

Sam elmosolyodott.

“Jó tanács.”

Valami abban, ahogy mondta, megmaradt bennem.

A bálterem túloldalán láttam, ahogy Richard nevetett Greg Hollisszal.

Sam követte a tekintetem.

“A férjed?”

“Ő az.”

“Csatlakoznál hozzá?”

Haboztam.

“Megkért, hogy maradjak itt.”

Sam zavartan nézett.

“Miért?”

Egy pillanatra fontolgattam, hogy kitalálok egy ésszerű magyarázatot. Talán Richard egy fontos magánbeszélgetést folytatott. Talán szerettem volna pihentetni a lábam.

Aztán rájöttem, mennyire fáradt vagyok a magyarázatok kitalálásából.

“Azt mondta, szégyellte, hogy velem látják.”

Sam nem válaszolt azonnal.

Végül azt mondta: “Sajnálom, hogy ezt mondta.”

Vállat vontam.

“Hosszú este volt.”

“Igen,” mondta Sam halkan. “Azt hiszem, igen.”

Folytattuk a beszélgetést.

Mesélt a feleségéről, az unokáiról és a zöldségkertről, amit tartott, annak ellenére, hogy borzasztó volt a paradicsomtermesztésben.

Elmeséltem neki azt az évet, amikor bazsalikomot ültettem, és véletlenül annyit termeltem, hogy egy kis olasz éttermet biztosítsak.

Ez egy átlagos beszélgetés volt.

Ez tette csodálatossá az egészet.

Majdnem két órával azután, hogy Richard elhagyott, láttam, hogy közeledik a bálterem túloldaláról.

Bosszúsnak tűnt.

Aztán felismerte Samet.

Az arckifejezése olyan hirtelen megváltozott, hogy majdnem nevettem.

“Clare,” mondta élesen. “Mit csinálsz?”

Mielőtt válaszolhattam volna, a társam felé fordult.

“Dr. Whitaker! Nem tudtam, hogy itt vagy.”

Idegesen nevetett.

Aztán rám nézett.

“Tudod egyáltalán, ki ő?”

Kinyitottam a számat.

Félbeszakította Richard.

“Ki adott engedélyt, hogy beszélj vele?”

A kérdés hangosabban hangosabban hangosult ki, mint ahogy tervezte.

Egy pár a közelben állt, akik megfordultak.

Sam lassan felállt a székéből.

Richard kínos mosolyt villantott.

“Sajnálom. A feleségem nem mindig érti az ilyen eseményeket.”

Sam rám nézett, aztán Richardra.

“Tulajdonképpen,” mondta, “ő az a nő, aki a program mögött áll, akit idejöttem, hogy felismerjem.”

Richard abbahagyta a mosolyogást.

“Második fejezet,” folytatta Sam. “Már hónapok óta olvasok róla.”

Túl meglepődtem, hogy megszólaljak nekem.

Richard először támadt fel.

“Nos, igen. Ez valami, amiben a családunk is részt vett. Mindketten elég sokat járultunk hozzá.”

Sam bólintott.

“Akkor talán segíthetsz tisztázni valamit.”

Richard kiegyenesedett.

“Természetesen.”

“Hogyan kezdődött a második fejezet?”

Richard elmosolyodott.

“Nos, ez egy hosszú történet.”

Sam előhúzta a mellette lévő üres széket.

“Van időm.”

Aznap este először Richard úgy nézett ki, mintha bárcsak máshol ülne.

A férjemnek különös mosolya volt, amit akkor használt, amikor nem tudta a választ egy kérdésre. Láttam vacsorapartikon, környéki gyűléseken, és egyszer, amikor a könyvelőnk megkérdezte, miért felejtett elfeledkezni adódokumentumot elküldeni.

Most Samnek mosollyal nézett rá.

“Tudod, hogy ezek a dolgok hogyan kezdődnek. Látod a közösségben az igényt. Összehozod az embereket.”

Sam bólintott.

“Természetesen. Melyik könyvtári fiók rendezte az első foglalkozásokat?”

Richard habozott.

“A belvárosi fiók, azt hiszem.”

Ránéztem.

A Második fejezet nem a belvárosban indult.

Az első óráinkat egy kis környéki könyvtárban tartották Columbus nyugati oldalán. A szoba annyira szűk volt, hogy egy önkéntesnek el kellett mozdítania a összecsukható asztalt, amikor valakinek el kellett érnie a mosdóba.

Sam újabb kérdést tett fel.

“Hogyan toboroztad az első oktatókat?”

Richard széttárta a kezét.

“Főleg szakmai kapcsolatok. Kapcsolatba léptünk azokkal, akiket ismerünk.”

Ránéztem.

Első tanáraink két nyugdíjas tanár és Ellen Parker volt, a régi barátom.

Ellen azért jelentkezett, mert segítséget kértem tőle, miután nyugdíjba vonult az iskolai adminisztratív munkájából.

A tanárok egy kézzel írt értesítésen keresztül érkeztek a könyvtár hirdetőtábláján.

Richard nem volt benne.

Még azt az első osztálytermet sem látogatta meg.

Sam felém fordult.

“Clare, így emlékszel rá?”

Éreztem, hogy Richard figyel engem.

Évekig felismertem azt az arckifejezést, amit most ad. Ez azt jelentette, hogy ha ellentmondok neki, utána hallani fogok róla.

Általában ez az arckifejezés elég volt ahhoz, hogy visszavonuljak számomra.

Ezúttal azt mondtam: “Nem.”

A szó alig volt hangosabb, mint a bálterem hangszóróiból hallott zene, de tisztán hallottam.

“Nem, nem így történt.”

Richard nevetett.

“Clare minden apró részletre emlékszik.”

“Igen,” mondtam. “Mert ott voltam.”

Sam nem mosolygott.

“Úgy hiszem, van valami, amit tisztáznunk kellene.”

A kabátjába nyúlt, és elővett egy összehajtott füzetet.

Ez volt a találkozóprogram, amely rövid életrajzokat tartalmazott azokról az öregdiákokról, akiket közösségi szolgálat elismerésére fontolgattak.

Richard nevére nyitotta ki.

“Láttad ezt, Clare?”

Megráztam a fejem.

Sam átadta nekem.

Richard Bennett, 1996-os évfolyamos alatt olvastam egy leírást, amely őt azonosította a Second Chapter alapítójaként és mozgatórugójaként, amely egy Columbus-i felnőtt írástudási kezdeményezés mögött.

Kétszer is elolvastam a mondatot.

Aztán megnéztem a következő bekezdést.

Leírta az önkéntes toborzást, programfejlesztést és további könyvtári helyszínek bővítését.

Felismertem a megfogalmazást.