Támogathatnának helyi vállalkozások az esti tanfolyamokat?
Nem ajánlott fel munkát, és nem adott át nagy csekket.
Bemutatkozott olyan szervezeteknek, amelyek érdeklődtek a felnőttképzés iránt.
Ez hasznos volt.
Körülbelül ugyanebben az időben a Whitaker Alap meghívta a Second Chapter-et, hogy pályázzon egy kis versenypályázatra.
A könyvtárvezetőnkkel heteket töltöttünk a jelentkezés előkészítésével.
Kétszer is módosítottuk a költségvetést.
Leveleket gyűjtöttünk közösségi partnerektől.
A követelményeket gondosan átdolgoztuk, mert tudtuk, hogy a programnak versenyeznie kell más értékes projektekkel a finanszírozásért.
Egy délután, miután négyszer újraírtam ugyanazt a bekezdést, Ellen hátranézett a vállam fölött.
“Támogatási javaslatot írsz vagy békeszerződést tárgyalsz?”
“Jelenleg nem vagyok benne biztos.”
Végül beadtuk.
Aztán vártunk.
Ezekben a hónapokban elfogadtam egy meghívást is, hogy beszéljek egy regionális könyvtári workshopon.
Majdnem visszautasítottam.
A régi félelem azonnal visszatért.
Mi van, ha bolondnak hangzom?
Mi lenne, ha valaki feltenne egy kérdést, amire nem tudnék válaszolni?
Mi van, ha elkezdek magyarázni valamit, és elveszítem a gondolatmenetemet?
Aztán eszembe jutott a találkozó.
Elmentem.
Húsz percig beszéltem.
Senki sem nevetett rajtam.
Néhány ember átgondolt kérdéseket tett fel, és egy könyvtáros meghívott, hogy látogassanak meg a programját.
Hazafelé menet valami meglepő dologra jöttem.
Egyszer sem gondolkodtam azon, mit gondol majd Richard az előadásomról.
Ez új volt.
Négy hónappal a találkozó után Richard megkért, hogy találkozzunk vele egy kávéra.
Egy csendes helyet választottunk Columbusban.
Idősebbnek tűnt, mint amire emlékeztem.
Talán én is így voltam.
Egy pillanatig egymással szemben ültünk, mielőtt bármelyikünk megszólalt.
Aztán Richard elmondta, hogy írásos javítást nyújtott be Whitmore öregdiákok bizottságának.
A levél elismerte, hogy a Második Fejezetet a könyvtáron keresztül alapították, én voltam az alapító koordinátor.
Azt is tisztázták, hogy részvétele csak személyes támogatásra és adományra korlátozódott.
A bizottság elfogadta a javítást a nyilvántartásába.
Tanácsadói kérelmét nem állították vissza.
“Sajnálom,” mondta.
Ránéztem.
“Miért?”
Sóhajtott.
“Az alkalmazás és az összeegyeztetés miatt is.”
Úgy hittem, legalább részben komolyan gondolta.
“Köszönöm, hogy ezt mondtad.”
Megkeverte a kávéját.
“Gondolkodtam rajtunk.”
“Én is.”
“Nem is tudtam, mennyire boldogtalan vagy.”
Én is hittem ezt.
Richard annyira hozzászokott a csendemhez, hogy elégedettségnek gondolta.
Megkérdeztem tőle valamit, amit a találkozó óta tudni akartam.
“Bocsánatot kértél volna, ha Dr. Whitaker nem lett volna ott?”
Richard lenézett.
Sokáig nem beszélt.
Végül válaszolt.
“Nem tudom.”
Ez volt a legőszintébb dolog, amit hónapok óta mondott nekem.
Nagyon értékeltem.
De ez nem változtatta meg a döntésemet.
“Nem akarom folytatni a házasságunkat,” mondtam neki.
Rám nézett.
“Clare, majdnem harminc éve vagyunk együtt.”
“Tudom.”
“Azt hittem, együtt öregszünk.”
“Én is.”
Sérültnek tűnt.
Látom, hogy ez a fájdalom még mindig megviselt.
Nem lettem hirtelen immunis arra, hogy szeressem őt.
Emlékeztem a fiatalabb Richardra, a virágokra, a csokoládétortára és azokra az évekre, amikor együtt szembesültünk problémákkal.
De arra is emlékeztem, mennyit adtam magamból, miközben vártam az évek visszatérésére.
“Nem gondoltam, hogy ha együtt öregedünk, azt jelenti, hogy minden évben kisebbé kell válnom,” mondtam.
Richard nem vitatkozott.
Egy ideig csendben ültünk.
Aztán beszéltünk a gyakorlati dolgokról.
A ház.
A számlák.
Az ügyvédi kinevezések.
Nem volt drámai befejezés.
Két fáradt ember arról beszélgetett, hogyan válasszák szét az általuk felépített életet.
Hat hónappal a találkozás után a válás haladt előre.
A legtöbb pénzügyünkről ideiglenes megállapodásra jutottunk, bár a végső papírmunkák még nem voltak teljesek.
Egy szerény lakást béreltem nem messze a könyvtártól.
Egy hálószobája, egy kis konyhája és egy nappalija volt, amely gyönyörű délutáni napsütést kapott.
Vettem egy élénksárga karosszéket.
Richard utálta volna.
Imádtam.
Az ablak mellé tettem, olvasólámpával és egy kis asztallal a kávémhoz.
Néhány esténként ott ültem, és magányosnak éreztem magam.
Más esténként békésnek éreztem magam.
Néha mindkettő tíz percen belül történt.
Nem lettem hirtelen más nővé.
Még mindig aggódtam a pénz miatt.
Még mindig hibáztam.
Egyszer majdnem felhívtam Richardot, hogy megkérdezzem, hol vettünk egy konyhát egy adott készüléket.
Aztán rájöttem, hogy egyszerűen meg tudom nézni magam is.
Kevesebb mint egy perc volt.
Éveket töltöttem azzal, hogy a véleményét kérjem olyan dolgokról, amikhez nem volt szükség.
A pályázatot tavasszal jóváhagyták.
A finanszírozás lehetővé tette a Second Chapter számára, hogy esti korrepetálást biztosítson, és bővítse önkéntes képzésünket.
A könyvtár további fizetett koordinációs órákat kínált.
Nem volt vagyon.
Még mindig alaposan figyeltem a költségvetésemet.
De büszke voltam a munkára.
És amikor az emberek gratuláltak, végre elkezdtem megtanulni köszönetet mondani ahelyett, hogy elmagyaráztam volna, miért nem érdemlem meg a bókot.
Egy szombat délután Margaret belépett a könyvtárba egy gyerekkönyvvel.
Az unokája megkérte, hogy olvasson egy iskolai rendezvényen.
Margaret ideges volt.
“Mi van, ha mindenki előtt hibázom?”
Mosolyogtam.
“Akkor kijavítod magad, és folytatd az olvasást.”
Rám nézett.
“Könnyűnek hangzik.”
“Nem az,” mondtam. “De megéri.”
Margaret nevetett.
“Nos, azt hiszem, túlélhetek egy szobányi harmadosztályosokat. Csak ne hagyd, hogy félelmet érezzenek.”
Megrázta a fejét, és elment az egyik önkéntesünkkel edzésre.
Néhány perccel később észrevettem egy új nőt, aki egyedül ült a terem hátsó részén.
Úgy tűnt, hogy a hatvanas éveiben jár.
Nála volt egy regisztrációs űrlap, de nem írt rá semmit.
A kabátja még mindig be volt gombolva.
Felismertem az arckifejezését.
Bizonytalanság.






