A sós ételek voltak az első, amit számoltam.

Fél ujj maradt, a térdem mellett a szőnyegen feküdve, és emlékszem, arra gondoltam, ebéd előtt szükségem lesz rájuk, mintha még mindig jönne az ebéd. A csípőm lángolt. A többi részem próbálta kitalálni, hogy a rúgás, amit épp éreztem, Meera rendben van, vagy valami mást jelent.

Ms. Gibson hátulról tette. Megvárta, amíg Anton, a helyettes ránéz az ajtóra, aztán teljes súlyát a vállamnak dőlt, és a tárgyalóterem korlátja lehúzott. Huszonnégy éves volt, barna bakancsban volt, amit egy havi lakbérrel nem tudtam volna megvenni, és azt mondta: “Összefutott velem. Ti láttátok, ahogy csinálja.”

Senki sem nézett semmit. Öt idegen a galériában a saját cipőjüket vizsgálta.

A férjem az asztalánál maradt a tengerészkék öltönyben, amit anyja hatvannegyedik évére fizettem. Jodynak volt egy egyezség azon az asztalon, mellette egy toll: egy táviratot, 18 500 dollárt, a házat, a közös számlát és a kiságyalapot neki, valamint egy felügyeleti beosztás, amit Eugene Tate gépelt egy még nem született lánynak. Csütörtökön dél előtt aláírni akarta.

Thanh térden feküdt, keze a hátamon volt. Tate, hetvenegy, felállt, és elmondta Webb bírónak a “múltamról”. A februári felvételek. A jégvihar. Azokon a lépcsőkön, amelyekre Jody kizárt.

Aztán Jody végre rám nézett. “Szállj fel a földről, Shay,” mondta. “Senki sem hisz neked itt.”

Amit senki sem tudott abban a teremben, az volt, hogy hat évesen a bíró házában laktam. Florence Webb. A gabonapehelyes könyvjelzője a régi számával és egy csillaggal kicsúszott a táskámból a padja lábához.

Anton átnyújtotta. Egyszer megfordította. Kiabált Tate-re, hogy figyelte. Azt mondta Jodynak, hogy huszonnyolc éve ismer engem.

Aztán felemelte a padtelefont, és megkérdezte az ügyészt, és azt mondta, várni fog.

A mappa a kalapácsa alatt

Várt. Mindannyian így voltunk.

Furcsa dolog, hogy egy szobában várakoznak, ahol tizenhárom ember van. A bírósági jegyző az ölébe tette a kezét. Az egyik idegen a hátsó sorban, egy Saints sapkában lévő férfi, lassan elővette a fülhallgatóját. Anton a pad lépcsőjének aljánál állt, hüvelykujjait az övében fogva, mintha úgy döntötte volna, hogy ez az ő helye, és megtartja.

Még mindig a padlón voltam. Thanh-nak az egyik karja az enyém alatt van.

“Ne álljatok fel,” mondta Webb bíró, anélkül, hogy felnézett volna. “Ms. Nguyen, lent marad, amíg valaki stetoszkópos nem mond mást. Helyettes, jelentse be.”

Így Thanh vezetékneve felkerült a jegyzőkönyvbe, ahogy egy mentő is, és én a tárgyalóterem szőnyegén ültem, hátam a korlátnak, ami éppen ott volt, és sós ételt ettem, mert én vagyok, aki vagyok.

Eugene Tate volt az első, aki felépült. Persze, hogy az volt. 1985 óta volt ilyen szobákban.

Felállt, begombolta a kabátját, és azt mondta: “Tisztelt Bíróság, tekintettel arra, hogy a bíróság és a kérelmező közötti személyes kapcsolatot látszik, az alperes kérelmez az elutasítást. Azonnal. Hivatalosan is.”

Jody hátradőlt. Valójában megkönnyebbültnek tűnt. Újra meghúzta a bal bilincset.

Webb bíró azt mondta: “Megengedve.”

Tate pislogott. Már egy egész második bekezdés is készen állt. Láttad, hogy a szájában ül, és nincs hova mennie.

“Megengedve, Mr. Tate. És kb. egy héttel késsz.” Kinyitott egy manila mappát, ami egész reggel a könyöke alatt volt, és felemelt egy gépelt oldalt. “Ez az én nyilatkozatom a felek felé. A múlt csütörtöki dátummal van. Előhúztam ezt az aktát, elolvastam a kérelmező korábbi nevét a felvételi lapban, és tudtam, ki ő. Kilencfél órakor fel akartam olvasni ezt, átadtam az ügyet Grayson bírónak, majd lelépni.”

Letette az oldalt.

“Akkor az ügyfeled barátnője a padlómra tette, mielőtt hozzáértem volna. Szóval nem csak úgy lépek le. Most már tanú vagyok. És egy tanú nem ülhet itt fent.”

Nem tudtam. Azt akarom, hogy ez tisztázza. Aznap reggel bementem abban a helyzetben, hogy biztosan nem ismer meg, félig imádkozva, hogy nem, mert az utolsó dolog, amit akartam, az volt, hogy az egyetlen felnőtt, aki valaha belém fúrt egy telefonszámot, nézze, ahogy veszítek.

Már egy hete tudta. Olvasta Shayla Pruittot egy űrlapon, és megtartotta magának, mert ez volt a szabály, és úgy követte a szabályokat, mint mások lélegeznek.

A telefon kattant. Felvette vissza.

“Lamar. Florence. Szükségem van valakire az irodádból a hármas tárgyalóteremben. Egy terhes nőt, harmincegy hetes, egy nem párti által a korlátomba lökött. Négy lábról láttam. Igen. Igen, vallomást teszek. Nem, kiszállok az ügyből, most már végeztem vele.”

Letette a telefont.

Gibson asszony azt mondta: “Ez őrület.” Ezt Jodynak mondta. “Drágám. Mondd meg neki, hogy ez őrület.”

Jody senkinek sem mondott semmit.

Gibson asszony újra próbálkozott, ezúttal a szobába. “Szó szerint elesett. Terhes, ők elesnek.”

“Gibson asszony,” mondta Webb bíró, “minden szavu, amit most mond, a nevemet a közeli ügyésznek megy mellette. Nagyon sokat gondolkodnék a következőn.”

Ez az egyetlen alkalom, hogy láttam azt a nőt, aki mélyen gondolkodott bármire. Leült a galéria első sorába, barna bakancsban, keresztbe fonta a karját, és senki sem állította meg, mert Anton mellé állt.

Ekkor tette meg Thanh azt, amiért szeretni fogom őt, amíg meg nem halok.