Aztán hozzáadott valamit, amit korábban nem hallottam. “Február 11-ének éjszakáján a Nemzeti Időjárási Szolgálat Shreveportot tizenkilenc fokon tartotta. A válaszvezető saját otthoni biztonsági naplója, amelyet a felfedezés során készítettek, azt mutatja, hogy a hátsó ajtó belülről zárva van 22:41-kor, és 23:06-kor nyitva van. Huszonöt perc, Tisztelt Bíróság. Jeges lépcsőn. Huszonkét hetesen.”
Kay Dupree hangot adott ki. Egy szót sem. Az a hang, amit akkor adsz, amikor lenyomod a lábad egy lépcsőn, ami nincs ott.
Jody hallotta. Megfordult a székében.
“Mama, hazudik, mindig—”
“Hazug az ajtó rönkje, Jody?” Mondta Kay.
Mindenki abbahagyta a szobát. A bíró megállt. A bírósági jegyző kezei megálltak.
Jody felállt. “Nem kell itt ülnöm és lennem—”
“Ülj le,” mondta az anyja. Nem állt fel. Nem kellett neki tenni. “Te ültél annak a lánynak. Leülhetsz nekem.”
És meg is tette. Leült szénszínű öltönyében, negyvenkét évesen, mert az anyja mondta neki, és az arcát a kezébe tette.
Mondani akartam valamit. Volt egy egész gondolat a fejemben a lépcsőkről, a hidegről, és arról, hogy hangosan számoltam a perceket, hogy társaságot tartsak a babának. Amikor Grayson bíró megkérdezte, hogy kérelmező szeretné-e meghallgatni, azt mondtam: “Nem, uram. Azt hiszem, hallotta.”
Grayson bíró a bíró a bírói székből hozta a döntést.
A megállapodás nem volt szó, és a jegyzőkönyv megmutatja, hogy miért. A javasolt felügyeleti menetrendet teljes egészében törölték. Ideiglenes egyedüli felügyelet az anyára születéskor, apa bármilyen kapcsolatfelvétele felügyelet alatt áll, a végleges ítéletig. A házastársi otthon kizárólagos használata és lakhatása a kérelmező számára. A közös számla befagyasztott, félig tíz napon belül elengedték neki. És a tőkealap, amelyet Jody márciusban üzleti számlára helyezett, “teljes egészében, centig” visszakerült a kérelmezőnek.
4 212,37 dollár volt. Hetente tizenegy dollárt fizettem az első pozitív teszt óta. A harminchét cent egy üveg apróból származott.
Jody nem nézett rám, amikor kilépett. A padlóra nézett, végig a folyosón. Az anyja nem követte.
Ő inkább az asztalomhoz jött, mindkét kezében táskával.
“Vettem neki azt a tengerészkék öltönyt,” mondta. “Megfizetted, ugye?”
“Minden hónapban egy évig.”
Bólintott, mintha ez lenne még egy dolog, amit cipelnie kellene, és mégis kisétált.
Két fejezet
Meera vasárnap délután 4:10-kor született, hét font egy unciával, hangja füstjelző volt.
Az I-49-es út hirdetőtáblája decemberben lekerült. Nem én voltam az. Jody hitelezői voltak azok, akik nem akarták, hogy a pénzük arca a papír szövegei mellé kerüljön, és Gibson asszony kérése négy hüvelyk dolgot foglalt el a Times-ban csütörtökön. Bűnösnek vallotta magát. Próbaidő, haragórák, védelmi végzés, a sürgősségi osztályom számlájának kártérítése dolláronként. Ugyanezen a héten lemondott az operatív koordinátori posztról. A kilenc boltból öt már eladó. A ház megegyezése márciusban lezárult a nevemre.
Nem hívtam Florence-t. Ő hívott.
Korábban nem tudta, nem, amíg egy nyitott ügyben tanú volt. A vádalom másnapján reggel 7:30-kor egy ismeretlen szám csörgött. Majdnem nem válaszoltam.
“Florence vagyok,” mondta. “Alszik?”
“Itt senki sem alszik.”
“Jó. Hozok egy könyvet.”
Szombaton jött a házba. Az én házam. Már nem volt a köpenyben, farmerben és kardigánban, ugyanolyan szürke haja, szemüveg volt a láncon, és egy papírkötést cipelt egy zacskában, mintha az lenne a csempész. Ugyanaz a könyv volt. Ugyanazt a címet olvasta el nekem 1998-ban, egy másik példányban, a sarkai már puhán.
“Megkerestem a régimet,” mondta. “2003-ban adtam a Goodwillnek. Sosem bocsátottam meg magamnak.”
A kanapémra ültünk. Meera volt a mellkasomon ülve, egyszer aludt, és belélegezte azt a kis nedves sípot, ami megmozdulatlanul marad. Florence felvette a szemüvegét. Kinyitotta a könyvet az első oldalra, majd megállt, és a keretek fölött rám nézett.
“Sosem hívtál,” mondta.
Ott volt.
“Tizenhárom koromban megszakadt,” mondtam.
“Tudom. Átköltöztem. Folyton kerestem a módját, hogy megszerezzem neked az újat, de az anyád gyorsabban haladt, mint a posta.” Újra levette a szemüvegét, és leengedte. “De február, Shayla.”
“Nem gondoltam, hogy még számít.”
“Mindig számított.”
Nem volt mit mondani erre. Én sírtam helyette, sokat, annyira, hogy Meera felébredt és csatlakozott hozzá, Florence pedig kérés nélkül elvette rólam a babát, ahogy régen levett egy forró serpenyőt az égőről, és körbejárta a nappalimban, amíg mindketten abbahagytuk.
Aztán visszaült, és újra a bevásárlótáskába nyúlt.
Egy gabonapehely doboz volt. A korva pelyhék, amilyeneket mindig megtartott. Elővett konyhaollót a táskájából, mert persze ollót hord, és hátulról egy hosszú téglalapot vágott. Fekete filctollal írta rá a számát. Az új. Ő rajzolta a csillagot.
Abban a táskában is volt csomagolószalag. Lezárta, elöl és hátul, lyukat ütött egy tollal, és egy darab piros fonalat kötött át rajta. Új piros.
Kinyújtotta. Nekem nem. A babára.
Meera megragadta a bojtot, és egyenesen a szájába tette.
“Ez rendben van,” mondta Florence. “Később megtanulhatja a számot.”
Kinyitotta a könyvet, és az első oldalra csúsztatta a könyvjelzőt. Aztán rám nézett, és pontosan tudtam, mit fog mondani, mielőtt kimondta volna.
“Ha bárki hozzátesz, ha hozzátok egy kezet,” mondta, “ezt tárcsázzátok. Nem érdekel, milyen óra van.”
“Én tárcsázom,” mondtam.
“Mondd vissza.”
Visszamondtam neki az új számát, mind a tíz számjegyet, csukott szemmel.
“Két fejezet,” mondta, és elkezdett olvasni.






