Tudta, hogy az egész látogatását átrendezte volna, hogy lássa. Azt is tudta, hogy Robert haragudni fog rá.
És kimerült volt a következő vita lehetőségétől.
A meghívás Aryának néhány héttel később érkezett.
Az étterem egy új manhattani vállalkozás volt a híres séf, Antoine Dubois által. Megnyitása pénzügyi szakembereket, médiaszemélyiségeket, üzleti vezetőket és olyan embereket vonzott, akik jelenléte több millió dolláros befektetést befolyásolhatott.
Robert az estét elengedhetetlennek tartotta.
Jennifer ezt egy újabb kötelességnek látta.
Mélykék szülési ruhát választott, ami kényelmesen illeszkedett, és elegánsnak érezte magát anélkül, hogy felesleges figyelmet vonna.
Amikor kijött a hálószobából, Robert alaposan ránézett.
“Kicsit egyszerű, nem igaz?”
Jennifer lenézett a köpenyre.
“Tetszik.”
“Fel kellett volna venned azokat a gyémánt fülbevalókat, amiket vettem neked.”
“Túl nehéznek tűntek ma este.”
“Nem arról van szó, mit érzel, Jennifer. A képről szól, amit bemutatunk. Erő. Siker.”
Igazította drága Tom Ford öltönyének hajtókáit.
“Nem számít. Most már túl késő.”
Jennifer felvette a kusztancsát.
Nem volt energiája megvédeni a ruháit.
Aryában Robertet azonnal ismerősök vették körül. Az étterem fényes márványpadlója meleg csillárfényt tükrözött, az étkező pedig átfedő beszélgetésektől zümmögött.
A pincérek csendben mozogtak elegáns asztalok között, miközben a fotósok megörökítették a kiemelkedő vendégek érkezését.
Robert üdvözölte a befektetőket, kezet fogott újságírókkal, és lelkesen beszélt a Nexusról.
Jennifer el nem kísérte, amíg el nem merült a Thorne Dynamics bővítési terveivel kapcsolatos beszélgetésben.
Egy pillanatra elhúzódott.
Aztán hallotta, hogy valaki kihívja a nevét.
“Jennifer? Jennifer Hayes?”
Megfordult.
Robert Vance néhány lépésre állt, őszinte meglepetéssel mosolygott.
Ő volt az építész, akivel Jennifer évekkel korábban együttműködött egy díjnyertes könyvtári projekten. Ő volt az egyik kolléga, aki arra ösztönözte, hogy fenntartható köztervezést folytatjon, amikor karrierjét alapította.
“Robert! Mit keresel itt?”
“Az én cégem tervezte ennek a helynek az akusztikáját.”
Jennifer megújult érdeklődéssel nézett körbe.
“Tényleg? Gyönyörű.”
Elkezdtek beszélgetni az anyagokról, a tervezésről és arról, milyen kihívásokat jelent az intim terek létrehozása nagy városi épületekben.
Robert Vance mesélt neki a cége nemrég befejezett projektjeiről. Jennifer olyan kérdéseket tett fel, amiket nem is sejtett, mennyit hiányzott neki megkérdezni.
Emlékezett arra a könyvtárra, amit együtt terveztek.
Emlékezett az elégedettségre, amikor a rajzok valódi épületté válnak.
Néhány percig elfelejtette figyelni az arckifejezését.
Nyíltan nevetett.
Az étterem túloldalán Robert Thorne hallotta őt.
Elfordult az újságírótól, akit próbált lenyűgözni, és nézte, ahogy a felesége egy másik férfival beszélget.
Amikor odalépett, a mosolya elég hétköznapinak tűnt bárkinek is, aki nem ismerte.
Jennifer azonnal felismerte a feszültséget alatta.
“Drágám, nem kéne kifárasztanod magad.”
Karját a derekára tette, erősebben tartotta, mint kellett.
Robert Vance udvariasan köszöntött.
“Robert Thorne. Jó látni téged.”
“A feleségemmel épp indultunk,” válaszolta Thorne.
Jennifer meglepődve nézett rá.
Nem beszéltek a távozásról.
Vance közöttük nézett, érezve a légkör változását.
“Jó volt látni téged, Jennifer. Gratulálok mindenhez.”
Elnézést kért.
Amint eltűnt a hallás, Robert megszorította a karját.
“Mi volt ez?”
Jennifer halkan tartotta a hangját.
“Az Robert Vance volt. Évekkel ezelőtt együtt dolgoztunk.”
“Úgy nevet, mint egy iskoláslány. Van ötleted, hogy néz ki ez?”
“Az építészetről beszéltünk.”
“A terhes feleségem flörtöl valakivel, aki senkivel flörtöl, miközben én próbálok üzletet kötni a Forbes-szal. Ez tiszteletlen.”
Jennifer rámeredt.
“Nem flörtöltem, Robert. Épp az építészetről beszélgettünk.”
A riporter felé nézett, aki most őket figyelte.
Jennifer megértette, hogy kevésbé aggódik a magyarázata miatt, inkább az, hogy valaki észrevette-e a nézeteltérést.
“Beszélgethetek róla,” mondta.
Robert visszafordult hozzá.
Egy pillanatra arca szinte kifejezéstelenné vált.
Aztán összeszűkült a szeme.
“Semmi sem szabad, ami zavarba hoz.”
Jennifer érezte, hogy a közeli beszélgetések lassulnak.
“Úgy tűnik, elfelejtetted a helyedet, Jennifer.”
Évek óta hallotta ezeknek a szavaknak a variációit magánban.
Ezúttal, idegenek körében, hallotta, mennyire rendkívüli a kereslet valójában.
“Az én helyem?”
Robert arca élesebbé vált.
Jennifer hangja remegett, de folytatta.
“Az én helyem nem az, hogy a csendes, mosolygó kiegészítőd legyek. Én ember vagyok, Robert, nem tulajdon.”
A keze megmozdult, mint amire számított volna.
A hirtelen pofon elnémította a környező asztalokat.
Jennifer hátralépett egy lépést, ösztönösen az arcára emelte a kezét.
Egy pillanatra alig értette, mi történt.
Robert vele szemben állt, nehezen lélegzett.
A keze még mindig részben fel volt emelve.
A közeli újságíró abbahagyta a beszédet. Egy pincér mozdulatlanul állt egy asztal mellett. Valaki a szobán túloldallott felemelte a telefont.
Jennifer élesen tudatában volt, hogy az emberek figyeltek.
Nem azért, mert megszégyenítette Robertet.
Mert mindenki látta, mit tett.
A szégyen, amit érzett, egy olyan helyzethez tartozott, amit évekig titkolt, mégis ismeretlen tisztasággal értette, hogy semmit sem tett, hogy megérdemelje ezt.
Leengedte a kezét.
Robert úgy tűnt, keres valamit, amit mondhatna.
Jennifer nem adott neki rá lehetőséget.
Megfordult, és az étterem bejárata felé indult.
Elhaladt a pincér mellett, az újságíró és az étkezők mellett, akik figyelték a összecsapás kibontakozását.
Nem állt meg, hogy bocsánatot kérjen.
Kint az éjszakai levegő hidegnek tűnt az arcán.
Felemelte a karját egy taxi felé, és bemászott a kocsiba.
Csak akkor vette észre, mennyire remegnek a kezei.
Kinyitotta a kusztankolót, és elővette a telefonját.






