Patricia, Daniel kimerült ügyvezető asszisztense, azt állította, hogy a legfurcsább dolog vele valami más.
Daniel Harrison nem ivott kávét.
Minden reggel Patricia friss poharat tett az asztalára.
Minden délután hideg volt.
Érintetlen.
Egy kávéra épült cégnél senki sem értette.
Emily csak kétszer látta Danielt távolról.
Mindkét alkalommal tökéletesen szabott öltönyt viselt, és olyan arckifejezést viselt, mintha elfelejtette volna aludni.
Aznap reggel a vezetőség tagjai reggeli óta be-ki jártak a tárgyalóban.
Richard Baron, Robert halála után a legidősebb és legbefolyásosabb rendező, hangosan beszélt a Records telefonján keresztül.
“Ez pénteken dól el, tetszik-e a gyereknek, akár nem.”
Emily abbahagyta a bejelentést.
Péntek.
Négy nap.
Tizenegy óra előtt Patricia belépett a Records-ra.
Körbenézett, mintha valakit keresne valakire, aki fontos.
“Itt van Ethan is? Van valaki az értékesítésről?”
“A saját osztályaikon vannak,” mondta Emily.
Patricia megköszönés nélkül távozott.
Néhány másodperccel később Emily hallotta a hangját az üvegfalon keresztül.
“Harrison úrnak szüksége van valakire, aki ismeri a nyugat-észak-karolinai beszállítói szerződéseket. Sorról sorra. Pontosan ezek voltak a szavai. És hidd el, ma nem akarsz felkészületlenül bemenni az irodájába.”
Csend.
Aztán nevetés.
Emily azonnal felismerte ezt a nevetést.
Születésnapi bulikon és karácsonyi összejöveteleken hallotta.
Hallotta, amikor egyszer fonatban hordta a haját.
“Semmiképp,” mondta valaki. “Múlt héten visszaküldte Mark jelentését anélkül, hogy kinyitotta volna.”
“Küldd Ethant.”
“Annyit tudok a farmszerződésekről, mint a kvantumfizikáról.”
Aztán Madison megszólalt.
Hangja azt a ragyogó, játékos tónust viselte, amikor valamit mondani akart volna, amit mások elvártak, hogy megismételjenek.
“Tudom. Küldd el a csúnyát. Ismeri az összes szerződést, ugye? Úgyis visszautasítja őt.”
A folyosó feltört.
Egy másik kolléga azt mondta: “Szegény ember. Már gyászol, és most te ezt akarod vele tenni?”
Még több nevetés.
Emily mozdulatlanul állt a fagyos üveg mögött.
A melegség a nyakából a füléig emelkedett.
Korábban is látott sértéseket a képernyőken.
Ez más volt.
Kevesebb mint harminc méterre voltak.
Nincs privát chat.
Nincs távolság.
Nem volt esély, hogy azt feltételezték, soha nem fogja megtudni.
Egyszerűen azt hitték, hogy az üvegfal jelentéktelenné teszi őt.
Emily lenézett az olívazöld ruhájára.
Elképzelte, hogy Isabelle nagymama varrja az egyes gombokat.
Aztán elképzelte az apja nevét a beszállítók listáján.
Kinyílt az iratok ajtaja.
Ethan mindkét kezével zsebre tett kézzel lépett be.
“Szia, Emily.”
Fél mosolyt viselt.
“Patricia tudni akarja, hogy találkozhatsz-e Mr. Harrisonnal. A North Carolina szerződéseiről van szó. Ismered azokat az aktákat, ugye?”
Nem igazán nézett a szemébe.
Mögötte Emily látta Madisont és két nőt a folyosó sarkában.
Az egyik már a telefonját tartotta.
Várakozni.
Emily vissza akart utasítani.
A pohár mögött akart maradni és befejezni a reszelést.
Aztán újra meglátta apja nevét az elméjében.
Negyvenkét farm.
Péntek.
Ez lehet, hogy ez az egyetlen lehetőség, amit megkap, mielőtt az igazgatóság dönt.
“Igen,” mondta.
Hangja meglepte, hogy nyugodt maradt.
“Megvannak.”
Kinyitott egy iratfiókot, és elővette a vastag barna mappát, amely a nyugat-észak-karolinai megállapodásokat tartalmazta. Színes fülek választották el a megye, szövetkezet és az év között. Apró ceruzajegyzetek töltötték meg a margókat.
Aztán habozott.
A táskájában volt az a táska, amit Mr. Dawson korábban szállított.
Barna papír.
Zsink.
Az anyja lekerekített kézírása.
Új termés, drágám, hogy ne felejtsd el, milyen az otthon íze.
Emily aznap reggel röviden kinyitotta a liftben.
Az illat majdnem elsírta.
Nem tudta, miért vette el most.
Talán azért, mert egy darab otthont kellett vinnie Daniel Harrison irodájába.
Talán azért, mert ha a Harrison Coffee valóban fontolgatja a Hope Valley Farm kivágását, akkor azt akarja, hogy a döntést hozó férfi megszagolja, mit termelnek ezek a farmok, mielőtt táblázatsorokká változtatná őket.
A táskát a dosszió mellé tette.
A folyosó elcsendesedett, ahogy kilépett.
Nem teljesen.
Egy telefon kamera kattant.
Valaki suttogta: “Két perc múlva visszajön sírva.”
Emily elindult.
Egy lépés.
Aztán még egyet.
Amikor gyerek volt, és éjszaka át kellett kelnie a sötét ösvényen a farmház mögött, lépéseket számolt, hogy ne gondoljon arra, mi lehet a fák között.
Most már számolt.
A márvány tükrözte az olívazöld ruháját, egyszerű flats-t és a csipsből kiszökő fürtöket.
Hónapok óta először nem kerülte el a tükörképét.
Daniel Harrison irodájának ajtaja részben nyitva állt.
Patricia bólintott rá.
Az arckifejezése azt súgta, hogy Emily egyedül van.
Emily padlótól a mennyezetig érő ablakokat látta, alattuk Charlotte ragyogott, egy nagy fekete íróasztalt és egyetlen fehér kávéscsészét.
Teli.
Hideg.
Érintetlen.
Daniel az íróasztal mögé ült, egyik kezével az állán pihent, és a várost nézte.
“Gyere be,” mondta.
Emily belépett az ajtón.
Mögötte Madison eltakarta a száját, elfojtva egy újabb nevetést.
Daniel megfordult.
Aztán nem szólt semmit.
Emily átlépett a szürke szőnyegen három lépcsőfokon és megállt.
Várta a felzárást.
Köszönöm. Hagyd a fájlokat.
Valami elég gyorsan, hogy visszatérhessen a Records-hoz, és mindenkinek megadhassa, amit a várt befejezésen kívül hagyhat.
Daniel tovább nézett rá.
Nem a ruhájánál.
Nem a cipőjéhez.
Nem a haján.
Az arcára.
Emily szemei vörösek voltak.
A kezei remegtek.
Nem volt esélye, hogy kihagyta volna a kinti nevetést.
Mégis belépett.






