“Figyelj, Ernie. Ma kapcsold vissza az áramot, vagy ügyvédet hívok. Ott élünk. Mi fizettünk abba a házba.”
“Mennyit fizettél?” Azt mondtam.
“Rengeteget.”
“Nevezz egy hónapot.”
A telefonba lélegzett. A játék mögötte nem indult. Nehéz futballt nézni, ha áram nincs meg.
“Ma este hatkor házban leszek,” mondtam. “Mindketten ott legyetek. És Casey? Hívd a testvéredet, Lance-t. Mondd meg neki is, hogy jöjjön is.”
“Mi köze van Lance-nek bármihez?”
“Ő volt a grillpartinál,” mondtam, és letettem a telefont.
Hat óra
Kilenc napja nem vezettem fel azon az utcán, és elfelejtettem, milyen csúnyán néz ki egy sötét ház, amikor minden másik háznak van világítása a környéken.
Lance Silveradoja már a kocsifelhajtóban volt az F-250 mögött. Lance Casey idősebb testvére, harminchat éves, tetőfedő, egy tisztességes ember, aki mindig úgy nézett rám karácsonykor, mintha bocsánatot akarna kérni valamiért, de nem tudta, hogyan. Brittney autója ott volt. És még egy, amire nem számítottam: Darlene a szomszédból, aki a saját gyepén áll gyapjúmellényben, karba tett kézzel, és úgy tett, mintha az anyját nézné.
Darlene huszonhat éve volt Sally legjobb barátja. Hat hónapig vitt nekem rakott ételeket a temetés után, amíg könyörögtem neki, hogy hagyja abba, mert a fagyasztóm úgy nézett ki, mint egy templomi pincé.
“Ernie,” mondta.
“Darlene.”
“Két napja töltem Brittney telefonját a verandámon lévő konnektoron.”
“Ez kedves tőled.”
“Nem neki volt,” mondta, és bement.
Bementem a régi kulcsommal a tartalék gyűrűből. Sosem cserélték le a zárakat. Miért tennék? Nem az ő házuk, hogy változzon.
A odengben négy kempinglámpa állt. Valaki behúzott egy hűtőszekrényt a garázsból, és tele volt olvadt jéggel és a drága sörrel. A söröm. A kanapé üres volt. Két nagy négyzet alakú horpadás a párnákon és néhány morzsák ott, ahol a takaró volt.
Casey felállt, amikor bejöttem. Felállt, ahogy mindig, lassan, minden centimétert bevetve.
Brittney a szigeten volt. A szemei megdagadtak. Sally egyik régi kardigánját viselte, a szürkét, amelynek gombjai vannak, és majdnem megfordultam, és visszamentem ki, mert nem tudtam, hogy még mindig nála van.
Lance a hátsó ajtónál maradt, kezét a kabátjában foglalva.
“Ideje,” mondta Casey.
A könyvelést a szigetre tettem. Spirál oldal felfelé fordítva. Kicsit csapott a gránitra, ugyanazra a gránitra, amire a kulcsaim kilenc nappal korábban kattantak.
“Ülj le, Casey,” mondtam.
“Jó helyen vagyok.”
“Ahogy ahogy akarod.”
“Így megy ez,” mondta Casey. Rám mutatott egy ujjával, majd a plafonra, mintha a ház egy általa épített dolog lenne. “Kapcsold be az áramot. Visszatetted a kifizetéseket a régi módjukra. És hazajössz, elfelejtjük ezt az egész epizódot, és senkinek sem kell ügyvédet hívnia. Mert négy éve élünk itt, Ernie. Ez a lakók vagy bérlői jogok vagy bármi más, és utánanéztem.”
“Miről?” Azt mondtam. “A telefonod ki van kapcsolva.”
Lance egyszer nevetett, orrán keresztül, és a padlóra nézett.
Casey arca elvörösödött a lámpás fényében. “Brit. Mondd meg neki.”
Brittney azt mondta: “Apa, kérlek. Még zuhanyozni sem tudunk. Caseynek a benzinkúton kellett mosakodnia.”
“Sajnálom ezt,” mondtam. És én is így voltam. Nem vasból vagyok.
“Akkor kapcsold be,” mondta Casey.
“Nem.”
Lépett felém. Egy. Ahogy azon a vasárnapon tette.
“Nem akarod ezt csinálni, öregem.”
“Casey,” mondta Lance az ajtón.
“Maradj ki ebből.”
Kinyitottam a könyvet a gemkapocshoz, és megfordítottam, hogy Brittney elolvassa. Nem Casey. Brittney.
Fölé hajolt. Ajkai úgy mozogtak a számokon, mintha újra hat éves, miközben egy gabonapehely dobozt szólított.
“Hetvennyolcezer,” mondta.
“Hétszázhúsz,” mondtam.
“Azt mondtad, te és Casey megosztotok a jelzáloghitelt.” Nem nézett rám. Ő rá nézett. “Azt mondtad, havonta küldöd neki a felét.”
Casey vállat vont. “Szándékomban volt.”
“Négy évig?”
“Az apád tele van. Nincs rá szüksége.”
Ez a baj egy olyan emberrel, akinek sosem küldtek számlát. Hangosan kimondja az igazat, de nem hallja.
Brittney ujja egy vonalon csúszott le.
És megállt.
Huszonkétezer
“Mi ez?” – mondta.
Nem engem kérdezett.
Casey odahajolt, hogy megnézze, és láttam, ahogy az egész teste nagyon megmozdul, ahogy egy kutya teszi, amikor meghallja a fürdő szót.
“Ford F-250 kifizetés,” olvasta Brittney. “Casey. Huszonkétezer dollár. Az IRA-tól.” Felnézett. “Apa. Mi ez?”
“Az a teherautó,” mondtam.
“Casey kifizette a teherautót. A túlórájával.” Úgy mondta, mintha egy képeslapról olvasná, amit egy éve a táskájában tartott. “Megmutatta nekem. Elvitt vacsorázni a Minervához, hogy ünnepeljünk.”
“Fogadok, hogy igen,” mondtam.
“Ez az ő hosszabbítása,” mondta Casey. “Részben az volt.”
“Melyik rész?” mondta Lance.
Mindenki megfordult.
Lance nem lépett el a hátsó ajtón. De kivette a kezét a kabátjából.
“Melyik rész volt a túlórád, Case?” – kérdezte. “Mert én ott voltam azon a grillpartin. Álltál Jimmy grilljénél, és húsz embernek elmondtad, hogy magadnak fizetted azt a teherautót, és anya sírt, mert olyan büszke volt. És ott ültem, tudva, hogy három hétig elbocsátottak abban a júniusban.”
“Nem tudod, miről beszélsz.”
“Elvittelek a munkanélküli irodába,” mondta Lance. “Abban a teherautóban.”
Olyan csend lett, hogy hallottam, ahogy a hűvös víz csobog, amikor Casey térde hozzáért.
Brittney mindkét kezét laposan a könyvelőn tartotta, mintha elrepülne.






