A második csütörtökön kilenc körül este felfújt a szél a Badlandsből, olyan szél, ami az egész házat megremegteti és nyögtet, és valami nagy, fém gurult az utcán, valakinek a szemetese.

A kanapén ültem. Sally kanapéja. Sally takarója alatt.

Megtisztítottam. Egy Agnieszka nevű nő a St. Joe utcán takarókat készít, és négy napig dolgozott azon a sáron, majd minden gyűrűvel visszaadta nekem, és az utolsó napra sem fogadott el pénzt. Azt mondta, hogy az anyja készített egy hasonlót Krakkóban.

Brittney zoknijában és Sally szürke kardigánjában jött végig a folyosón.

Az ablakok csaptak. A szemetes megint elment.

A kanapé végén állt, ahogy hatéves korában, amikor elkezdődött a jégeső. Mintha nem lenne biztos benne, hogy még mindig megengedik.

Felemeltem a takaró sarkát.

Alá bújt. A vállamra tette a fejét, egyenesen az ingembe, és éreztem, ahogy lélegzik, amíg a házon kopogás el nem állt.

Egy idő után azt mondta: “Hideg van itt.”

“Az anyád 1991-ben hatvanhat órára állította azt a termosztátot,” mondtam, “és soha nem volt bátorságom hozzányúlni.”

Brittney nevetett az ingembe.

Aztán felállt, elment a teremhez, és felemelte a hangsúlyt hetvenre.

“Ne mondd el neki,” mondta.

Ha ez eljutott hozzád, küldd el valakinek, aki fizetett egy házért, amit azt mondanak nekik, hogy hagyjon el.

A családi hűségek bonyolulnak a “Apám bezárta anyám konyhai csengőjét a ládájába” és a “Az ikertestvérem csak a nevét írta a születésnapi tortára” című epizódokban. Ha egy olyan bírósági összecsapásért az árulást egy másik szintre emeli, olvasd el a “A férjem barátnője lökött le a harmadik bíróságon Shreveportban”.