“Azt mondtad, apa felajánlotta,” mondta. “Amikor megkérdeztem, hogyan csinálnánk. Azt mondtad, nem akarod apám pénzét, és elintézeded. Aztán hazajöttél, és azt mondtad, hogy elintézted.”

“Én kezeltem.”

“A nyugdíjazásával együtt?”

“Ő adta nekem!”

“Te kérdezted,” mondtam. Ez volt az egyetlen, amit egy ideig mondtam. “Ebben a szobában. Azt mondtad, elveszíted az állásodat, ha elindul a teherautó. Már elveszítetted.”

Casey akkor fordult ellenem. Mind 188 cm magasak.

“Tudod mit, te ülsz abban a székben, és mindannyiunkra számítottál, mióta idejöttünk. Úgy írsz a kis könyvedbe, mint egy furcsa alak. Ki csinálja ezt? Ki írja le, amit a saját gyerekének ad?”

“Egy ember, akinek szüksége van valakire, aki egyszer elhiggye neki,” mondtam.

Brittney sírni kezdett. Nem szép. Ahogy hat évesen sírt a jégesőben, az egész arcával.

“Hagyod, hogy mondjam neki, hogy menjen el,” mondta Caseynek. “Hadd mondjam, válassz egyet. Ott álltál, miközben ezt mondtam apámnak anyám házában, és tudtad. Tudtad, hogy mindent kifizetett. A teherautó. A ház. A telefonom. A sör abban a hűtőben.”

“Brit.”

“Mosolyogtál.”

Aztán megtette azt, amit a síromig fogok vinni.

Kilépett a sziget mögül, Casey mellett, a hűtőszekrény mellett, átment a odén, ahol a kanapén volt a csizmája, és mellettem állt. Nem érintett. Csak ott. Ugyanúgy, ahogy kilenc nappal korábban is mellette állt, csak most gondolkodnia kellett rajta, és mégis megtette.

Casey ránk nézett, majd a testvérére, és senki sem maradt az ő oldalán.

“Szóval ennyi,” mondta. “Te választod őt.”

“Azt mondtad, válasszak egyet,” mondta Brittney. “Visszamondom neked.”

A teherautó

Casey a kulcsaiért ment.

Egy kampón voltak a garázsajtó mellett, egy basszuskikötő alakú fogóspán. Úgy ragadta meg őket, mintha elhajtana, és mindannyiunkat megbántatna.

“Hagyd őket,” mondtam.

Nevetett. Az a hasi nevetés. “Ez az én teherautóm.”

“A te teherautód,” értettem egyet. “És megtérült. A huszonkétezer dollárommal, és hatezer nyolcszáztizennégy dollár adókkal és büntetésekkel, amikről sosem kérdezted.”

“És?”

“Szóval vissza fogod fizetni.”

“Mivel?”

“A teherautóval,” mondtam.

Még egy dolgot kivettem a könyvelésből. Egy sárga papírlap, háromra hajtva. Kedden gépeltem a könyvtárban, mert nincs nyomtatóm a bérlésben. Ez egy kötvény volt. Huszonkilenc éve százakat írtam. Ez volt a legegyszerűbb, amit valaha csináltam. Casey beleegyezik, hogy 28 814,00 dollárt fizet vissza Ernie-nek. A Ford F-250 biztosítja az adósságot. Ha harminc napon belül nem fizetik vissza, a teherautót eladják, és a pénz Ernie-hez kerül.

“Nem írom alá.”

“Akkor holnap megyek a kis igényekhez a könyveléssel, a bank IRA kivonási nyilvántartásával, a Ford Creditnek írt csekkel, amiben a te neved szerepel a feljegyzésben,” mondtam, “és a testvéreddel.”

Lance azt mondta: “Én megyek.”

“Tanúskodnál ellenem? A saját testvéred?”

“Elmondanám az igazat rólad,” mondta Lance. “Az más. Anya azt akarná, hogy megtenném.”

Casey Brittney-re nézett.

“Kicsim.”

Nem szólt semmit. Karjait Sally kardigánjában volt befonva.

Rám nézett. És egy pillanatra megláttam azt, amit négy éve vártam, és őszinte leszek, nem élveztem annyira, mint gondoltam. Ijedtnek tűnt. Harmincegy volt. Úgy nézett ki, mint egy gyerek, akinek azt mondták, hogy ürítse ki a zsebét egy bolt elején.

“Hová menjek?” – mondta.

“Meg fogod oldani,” mondtam.

Hallotta. Néztem, ahogy hallja.

A szigeten egy kempinglámpás alatt írta alá a cetlit, olyan erősen nyomva, hogy a toll átfutott a sárga papíron Casey-ben. Lance tanúja volt. Brittney is tanúja volt. A keze remegett a B-nél.

Aztán Casey letette a basszus alakú billentyűket a gránitra. Összejöttek.

“Lance,” mondta. “Alhatok nálad?”

“Kanapé,” mondta Lance. “És te az én ereszcsatornáimat csinálod.”

Casey felvett egy duffelt, amit biztosan már valamikor a sötétben összepakolt, és a hűtőszekrényt tele az olvadt sörömmel, majd kiment az ajtón. Nem nézett Brittney-re. Nem nézett rám.

Útközben megnézte a meztelen kanapét.

A teherautót tizenhét nappal később, szerda reggel adták el egy sturgis-i férfinak, aki készpénzzel fizetett, és elvitte, miközben Casey horgászmatricái még mindig a hátsó ablakon voltak. Lance kezelte. A csekk Lance kézírásával érkezett nekem, 28 814,00 dollárért, a többi, körülbelül négyezer dollár, Casey-hez ment. Brittney novemberben benyújtott válópert. Casey nem harcolt. Munkát kapott egy faszerviznél Spearfishben, és amennyire tudom, még mindig nem küldött senkinek számlát, de ő fizeti a sajátját.

A termosztát

November első szombatján költöztem vissza.

Az áram már a sziget utáni reggel óta volt bekapcsolva. A számlámból fizettem, saját kezemből, és mindig leírtam a könyvelésbe, mint mindig.

Brittney kérte, hogy maradjon. Nem családi megállapodásként. Bérlőként. A bérlőhöz ment egy 600 dolláros csekkkel, amelyet gondosan lekerekített kézzel írt, és az ajtóban állt, úgy tartva, mint egy gyerek engedélykártyával.

“Nem sok,” mondta. “Extra munkát végzek a klinikán. Havi hatszázat tudok fizetni a ház számára.”

“Nem kell.”

“Apa.” Rám tolta. “Írd be a könyvbe.”

Így írtam a könyvbe.

Az első hét csendes volt. Fáradtan jött haza a klinikáról, én pedig kitakarítottam a konyhát, és úgy haladtunk egymás mellett, mint két ember a könyvtárban. Egy ideig nem kért bocsánatot. Nem volt rá szükségem. Egyszer szükségem volt rá, hogy mellem álljon abban a barlangban, és komolyan mondja, és ezt már meg is tette.