A taps leegyszerűsítette volna a pillanatot, hogy az emberek élvezhessék volna.
Reed rápillantott a karján összegyűlt sálra. “Mrs. Harrow.”
“Parancsnok.”
“Nem mondtad el nekik.”
Ez nem vád volt. Közelebb volt az elismeréshez.
Mara szája megmozdult, mielőtt bármilyen válasz jött volna. “Ez nem az ő történetük volt.”
A szoba túloldalán valaki túl gyorsan tett egy borospoharat az asztalra. Az alap egy kicsi, élénk hanggal csapódott a fának.
Alistair megköszörülte a torkát.
Ez a gesztus meghatározta üzleti megbeszéléseket, családi vacsorákat, megemlékezéseket és egy katasztrofális hálaadást, amikor legidősebb fia bejelentette, hogy egy olyan nővel fog házasodni, akit Alistair szakmai ideiglenesnek nevezett. Ezúttal csak néhány bizonytalan pillantást vetett rá.
“Reed parancsnok,” mondta Alistair, “nem számítottunk önre a megjegyzésekig.”
“Elnézést. Egy keresési eset késleltetett az érkezésünket.”
Reed hangja udvarias maradt. Nem fordult el Marától.
“A program lemarad” – mondta Alistair.
Ez olyan ismerős Harrow válasz volt – az órarend, mint mentés, eljárás menedék –, hogy Mara majdnem nevetett. Egy lélegzet szökött ki belőle, nem egészen szórakozottság. Lydia észrevette, és gyengeségnek hitte.
“A sál lecsúszott,” mondta Lydia.
Mara ránézett.
Lydia lehajolt, hogy simítsa a ruhája oldalát, bár semmi baj nem volt vele. “Elértem érte. Ennyi az egész.”
“Te húztad,” mondta egy nő az aukciós kiállítás közelében.
A nő neve Dr. Ellen Price volt, egy nyugdíjas sebész, akinek családja negyven éven át két öbölnyi nyáron északra töltötte. Ülve maradt, egyik kezével a pohara szárát fogta. A férje az asztalterítőt bámulta.
Lydia állát felemelte. “Onnan nem láthattál volna.”
“Elég láttam.”
Egy mormogás futott végig a vendégek között, visszafogva, de már nem engedelmeskedve.
Mara egyszer összehajtotta a sálat az alkarjára. El akart menni. Minden hasznos ösztöne a folyosóra, a mosdára és a sötét könyvtárra ösztönzötte, ahol Julian fényképe még mindig két első kiadás között állt, amelyeket halála óta senki sem nyitott ki. Már el tudta képzelni a megkönnyebbülést, amikor bezár egy ajtót.
De Alistair azt mondta neki, hogy menjen.
Ez megkülönböztette a maradást.
Visszaült a családi asztalhoz, és leült.
A cselekmény kicsi volt. Ez többbe került neki, mint a tisztelgés.
Reed levette a sapkáját, és elfoglalta az üres helyet mellette. Az este főelőadójának volt fenntartva, bár a nyomtatott névjegykártyája közelebb volt Alistairhez, mint bárki máshoz. Egy pincér, bizonytalan volt, hogy folytatódott-e a vacsora, a borosüvegért nyúlt.
“Víz,” mondta Reed.
A pincér kiöntötte.
Körülöttük a vendégek ülni kezdtek, mert a felállás egyre feltűnőbbé vált. A négyesvezető halkan számolt, és a zenészek folytatták egy darabot, ami túl finom volt a teremben. A beszélgetések töredékekben indultak újra. Senki sem beszélt teljes hangerőn.
Lydia leült a székbe Marával szemben.
Az arca újra rendeződött. A gúnyos mosoly eltűnt. Helyében egy sérült méltóság kifejezése állt, amit akkor használt, amikor egy virágárus rossz árnyalatú bazsarózsót hozott vagy egy bizottsági tag megkérdőjelezte a gravírozott meghívók árát.
Alistair Mara felé hajolt. “Ezt privátban fogjuk megbeszélni.”
“Tizennyolc hónapja beszélgetünk mindenről privátban.”
“Ez sem az idő, sem a hely.”
“Ez volt a válaszod minden alkalommal.”
A szeme Reedre sikerült, majd a legközelebbi vendégekre. “Most nem.”
Mara az ölébe hajtotta a hajtogatott sálat. A selyem hűvös volt a tenyere alatt. “A tengeri támogatások ma este a napirenten vannak. Ez most van az ideje.”
Pulzus működött Alistair állában.
Julian halála előtt a Harrow Maritime Foundation kellemes családi díszpont volt. Fedezte a vitorlázási ösztöndíjakat, felújította a világítótorony lámpást, és nyári előadássorozatot szervezett, ahol az adományozók fehérbort ittak, miközben nyugalmazott admirálisok viharokról beszélgettek, amelyek másokkal történtek. Julian eltűrte a felszínjátékot, mert az alapítvány rádiókat és túlélőruhákat is biztosított önkéntes legénységeknek a part mentén.
A diagnózis után ő maga kezdte olvasni a pályázati aktákat.
Halála után ez a felelősség Mara-ra került, akárcsak az igazgatótanácsi helye és egy olyan jótékonysági alapítvány irányítása, amely elég nagy volt ahhoz, hogy eldöntse, mely projektek maradtak életben az évben.
Ekkor kezdődtek a nézeteltérések.
Az alapítvány éves gálája többe került, mint a négy önkéntes mentőállomás által kért összesített támogatások. A tervezett Harrow Maritime Center – egy üveg- és gránit épület kiállítási térrel, adományozó társalgóval, és külön javítótér nélkül – közel hat millió dollárt költett volna a megnyitás előtt. Lydia ezt állandó örökségnek nevezte. Alistair ezt polgári hozzájárulásnak nevezte.
Mara múzeumnak nevezte, hogy mentőprojekt lenne.
A megbeszélés tizenegy perccel később ért véget.
Lydia a boráért nyúlt, és üres pohárral találta. “Muszáj ezt csinálnunk?”
Mara ránézett. “Te döntöttél úgy, hogy ezt csinálod.”
“Azt mondtam, a sál megcsúszott.”
“És Ellen azt mondta, hogy nem így van.”
“Ellen hat éves óta iszik.”
Dr. Price, három ülésre arrébb, elfordította a fejét.
Lydia észrevette a mozgást, és megdermedt.
Reed megitta a vizet. Nem avatkozott. Mara ezt jobban értékelte, mint a tisztelgetést.
A terem túlsó végén a ceremóniamester odalépett a pulpitushoz, ellenőrizte a jegyzeteit, majd visszahúzódott, amikor Alistair enyhén megrázta a fejét. Az este kontrollált átmenetekre épült: koktélok, üdvözlés, saláta, film, megjegyzések, fogadalmak, desszert. Senki sem készített elő olyan kegyetlenség átmenetét, amelyet kétszáz gazdag ember látott.






