Egy fiatal férfi fekete öltönyben állt a terasz közelében, telefonját a mellkasmagasságban tartotta.
Mara azért vette észre, mert nem a képernyőt nézte.
Rá nézett.
Amikor találkoztak a tekintetük, leengedte a telefont.
Nem tudta, hogy rögzített-e valamit. A lehetőség dráma nélkül telepedett meg benne. Egy tele emberekkel teli teremben a titoktartás főként késlekedés volt.
Reed követte a tekintetét. “Azt akarod, hogy valaki beszéljen vele?”
“Nem.”
“Lehet, hogy felvette.”
“Tudom.”
“Ha kijön—”
“Ezt én is tudom.”
Egy pillanatig tanulmányozta őt, majd bólintott.
Alistair elég jól hallott, hogy megértse. “Ebből a szobából semmilyen felvétel nem távoz.”
A terasz melletti fiatalember hirtelen érdeklődni kezdett a kikötő iránt.
“Nem rendelhetsz vendégek telefonjait,” mondta Mara.
“Kérhetek diszkréciót.”
“Megkérdezheted.”
Alistair letette a borospoharát. Egy nedves gyűrű maradt alatta. Észrevette, és áthelyezte az üveget egy alátlátára.
“Parancsnok,” mondta Lydia, Reed felé fordulva, olyan óvatos melegséggel, amit azokra a férfiakra használt, akiknek az elismerése számított, “az érkezése bizonyosan drámai volt.”
Reed ránézett.
Várt.
“Igen,” mondta.
Nem követte semmi.
Lydia ujjai szorosabban szorították az asztal szélét.
Mara majdnem sajnálta őt. Az érzés nem volt kívánatos és ismerős volt. Lydia olyan tehetsége volt, hogy elég rosszul viselkedjen ahhoz, hogy az együttérzés bűnrészességnek tűnjön.
Az első fogás kihűlt. A felszolgálók érintetlenül tisztították el, és kis tányérokat hoztak édeskötelyel a laposlapból. Az evőeszközök elindultak. Néhány vendég túl hangosan beszélt az ételről. Valaki az ablakok közelében nevetett egy viccen, ami nem volt vicces.
Mara felemelte a villát, de nem tudta magát enni.
Reed kicsit közelebb hajolt. “Fáj?”
“Nem.”
“Fogod a vállad.”
Ő engedte el. Bal keze anélkül, hogy észrevette volna, a sál köré szorította.
“Régi szokás,” mondta.
Bólintott, mintha a válasz semmi szokatlan nem tartalmazott volna.
Az asztal túloldalán Lydia figyelte őket. “Hat ember?”
Reed Marára nézett, mielőtt válaszolt.
A legkisebb bólintással intett.
“Hat,” mondta.
“Mi történt?”
“Lydia,” mondta Mara.
“Tőle kérdezem.”
“És kérlek, hagyd abba.”
Lydia ajkai résnyire nyíltak. Egy pillanatra őszintén zavarodottnak tűnt, mintha Mara visszautasítása megsértette volna azt a megállapodást, amit egyikük sem beszélt meg. A Harrow családban a kérdések akkor voltak megengedve, ha a kérdezőnek hatalmat adtak. Válaszokat vártak bárkitől, akinek kevesebbje volt.
Alistair összehajtotta a szalvétáját a tányérja mellé. “Ez a beszélgetés véget ért.”
Reed letette a villát.
“Tisztelettel,” mondta, “akkor kezdődött, amikor a lányod kihúzta a sálat.”
Alistair arca fél fokot változott. “Vendég vagy az otthonomban.”
“Igen.”
“És a mai esti főelőadó.”
“Megkértek, hogy beszéljek a part mentőszolgálatok működési igényeiről.”
“Felkértek, hogy segíts bevezetni a központot.”
“Építészeti képeket kaptam. Ez nem ugyanaz.”
Mara felé fordult.
Lydia testtartása megmerevedett. “Megbeszéltük a támogatást.”
“Megbeszéltétek egyet.”
“Azt mondtad, alig várod, hogy részt vegyél.”
“Igen.”
A válasz csendes véglegességgel érkezett.
Alistair újra felvette a borospoharát. “Talán folytatnunk kéne a tervezett megjegyzéseket.”
“Talán,” mondta Reed.
A ceremóniamester visszatért a pulpitusra, amikor Alistair jelezte. Üdvözölte a vendégeket, megköszönte a szponzorokat, és egy rövid viccet mondott Maine időjárásról, amit senki sem hallott, mert az időjárás nem okozta az esti kellemetlenséget.
Mara átült a tapsra.
A sál az ölében maradt.
Amikor a fények elhalványultak az alapfilm számára, a tükörképe halványan megjelent a teraszajtók sötét üvegében. A ruhát, amit Julian két évvel a halála előtt választott vele, mélyen a hátán volt vágva. Látta a hegeket a próbafülke tükörében, és olyan sokáig nem szólt semmit, hogy megkérdezte, utálja-e.
“Nem,” válaszolta. “Utálom, hogy rám néztél, mielőtt magadra néztél.”
Megvette a ruhát.
Sosem viselte sál nélkül.
A képernyőn légi felvételek haladtak a Maine partvidékén. Egy narrátor az örökségről, bátorságról és azok felelősségéről beszélt, akik profitáltak a tengerből. Önkéntes legénységek képei kevesebb mint húsz másodpercig jelentek meg. A tervezett középpont a fennmaradó négy percet foglalta el.
Üvegfalak. Bronz donor táblák. Egy víz felé néző fogadógaléria.
Nincs hajórámp.
Nincs felszerelés tárolása.
Nincs üzemanyag-kapacitás.
Mara érezte, hogy Reed megmozdul mellette.
Amikor a film véget ért, lassan felemelkedtek a fények.
A ceremóniamester bemutatta Alistairt, aki a zakóját gombolva, arckifejezése visszatért a pulpitushoz. Megköszönte a filmkészítőknek. Öt generáció Harrow-jairól beszélt, akik hajókat építettek, halászati finanszírozást és a part menti közösségek szolgálatát végezték. Nem említette, hogy a család huszonhárom évvel korábban eladta utolsó működő hajógyárát, és luxus társasházakat épített helyette.
Julianról beszélt.
Mara lehajtotta a tekintetét.
“Elhunyt fiam mélyen hitt a part iránti kötelességünkben,” mondta Alistair. “Ez a központ generációkon át megőrzi ezt a hitet.”
Julian ellenezte a központot.
Először óvatosan tette, majd egyre türelmetlenebben, ahogy a betegség elvette a családi színház iránti toleranciáját. Hat nappal az utolsó kórházi kezelése előtt egy emlékeztetőt írt ki, amelyben azt javasolta, hogy hagyják fel a projektet, és a tőke közvetlen mentési támogatásra kerüljön.
Alistair a memorandumot gyógyszeres terméknek nevezte.
Mara még mindig tartotta az aláírt eredetit egy tűzálló dobozban a kunyhóban.
A pulpituson Alistair meghívta Lydiát, hogy álljon fel.
Megtette, miközben simította az ezüst ruháját.
“Az alapítvány új elnökeként” folytatta, “Lydia víziót, fegyelmet és fáradhatatlan elkötelezettséget hozott ebbe az erőfeszítésbe.”
Taps futott végig a teremben. Vékonyabb volt, mint amire a program számított.






