Mara a tányérja mellett lévő nyomtatott napirendet nézte.

Az elnöki szavazást a magán igazgatósági ülésre tűzték ki másnap reggel.

Alistair már azelőtt jelentette be az eredményt, hogy az megtörtént volna.

Lydia a vendégek felé fordult. Először azóta, hogy kihúzta a sált, elkerülte Mara tekintetét.

Alistair bemutatta Reed parancsnokot.

Reed a sapkáját a pulpitushoz vitte, és a mikrofon mellé helyezte. Az egyenruhája szinte keménynek tűnt a meleg csillárok alatt. Megköszönte az alapítványnak, hogy meghívták. Köszönetet adott az önkénteseknek, halászoknak, mentőseknek és kikötőmestereknek a teremben.

Aztán becsukta a Lydia asszisztense által előkészített mappát a puldipontra.

“A mentés jóval azelőtt kezdődik, hogy bárki belépne a vízbe,” mondta. “Ez működik felszereléssel, finanszírozással kezdődik, rádiókkal, amelyek túljutnak a fejterületen, februárban induló motorokkal, és olyan személyzettel, akik tudják, hogy valaki pótolja a sérülteket, amikor idegenért indulnak.”

Lydia ránézett.

Reed folytatta anélkül, hogy a mögötte lévő modellre nézett volna.

Hét percig beszélt. Leírta a gyakorlati különbséget egy emléképület és egy működő létesítmény között. Megemlítette a karbantartási költségvetéseket, hővédő felszerelést, navigációs fejlesztéseket, valamint az önkéntes állomásokra nehezedő terhet, amelyekről minden nagyobb válasz után adománygyűjtésre várható. Nem használt drámai történeteket.