Második rész: Jess
Jess másnap reggel felhívta az iskolát.
Harmincöt éves. Fogászati higiénikusként dolgozik egy Town Center közelében lévő rendelőben. Kemény. Muszáj volt. Huszonnyolc éves volt, amikor két kék ruhában kék tengerészgyalogos kopogott az ajtaján a Camp Lejeune-ban.
A konyhaasztalnál ült, a telefonját hangszórón kapcsolva. Vele szemben ültem a kávémmal.
“Az Apa-Fia reggeli miatt hívok,” mondta. “A fiam Caleb Halloran. Harmadosztály. Az apját Afganisztánban ölték meg.”
A telefonban lévő nő az igazgató asszisztense volt. A neve Mrs. Kerr volt.
“Nagyon sajnálom a veszteségedet,” mondta Mrs. Kerr. Úgy mondta, ahogy az emberek mondják, amikor már százszor mondták.
“Köszönöm,” mondta Jess. “Meg akartam kérdezni, hogy a nagyapja vele tud-e eljönni. Az apósom. Danny apja.”
Szünet volt a vonalon.
“Hadd kérdezzem meg Dr. Prentiss-szel,” mondta Mrs. Kerr.
Várakozásba helyezett minket. Klasszikus zene. Valami hegedűvel kapcsolatban.
Három perccel később visszajött.
“Sajnálom, Mrs. Halloran,” mondta. “Dr. Prentiss szerint az eseményt kifejezetten az apák számára tervezték. Úgy érzi, hogy egy nagyszülő nem lenne megfelelő, tekintettel a központi témára.”
Jess a telefonra meredt.
“A fő téma,” mondta.
“Az apa-fia kötelék,” mondta Mrs. Kerr. “Dr. Prentiss nagyon világos volt. Tavaly voltak aggályok, hogy az esemény elveszti a fókuszt. Anyák jelen vannak. Nagybácsik. Családi barátok. Vissza akarja állítani az eredeti hagyományt.”
“Az apja meghalt,” mondta Jess. “Afganisztánban halt meg. Az iskolád ösztöndíjat ad a fiamnak, mert az apja meghalt.”
“Értem,” mondta Mrs. Kerr. “És Calebet nagyon szívesen látják a könyvtárban. Leszünk gyümölcslevet és muffint.”
Jess letette a telefont.
Lefelé tette a telefonját az asztalra. Az arcát a kezébe tette.
Sírt. Nem hangos. Az a fajta sírás, amikor a vállad remegnek, és nem adsz ki hangot.
Olyat, amit akkor csinál, amikor azt hiszi, Caleb hallhatja.
Nem sírtam.
Leültem a konyhaasztalhoz, megittam a kávémat, és kinéztem az ablakon a hátsó udvarra. A régi hintán, amin Danny játszott. A zászlórúdnál, amit 1978-ban állítottam fel. A zászlónál, amely a szélben csattant az Elizabeth folyónál.
Aztán felkeltem.
“Hová mész?” kérdezte Jess.
“Szekrény,” mondtam.
Harmadik rész: A ruhazsák Van
egy cédrus szekrény a házam felső folyosóján.
Peg 1985-ben építette meg. Azt mondta, téli kabátokra van az. Valójában az egyenruháimért volt. Azt mondta, hogy egy huszonnyolc évet töltött embernek kell lennie valami tisztességes helyen, ahol megtarthatja őket.
Kinyitottam az ajtót. Cédrus illata jött ki. Éles és tiszta.
Bal oldalon, Peg régi téli kabátja mögött, amit sosem tudtam odaadni, egy nehéz fekete ruhazsák állt.
Kihúztam.
A szolgálati kék ruhám.
A dzsekit. Dupla mellű,
sötét tengerészkék gyapjú, arany gombokkal. A nadrág. A fehér ing. A fekete nyakkendő.
A bal ujjon lévő rangjelvény. Egy sas három hevronon és egy íven, középen keresztbe tett horgony. Főtörzsőrmester.
Az alsó ujjon arany szolgálati csíkok. Hét darab. Négyévente egyet.
És a bal mellen a szalagjaim.
Hét sor. Huszonnyolc év szolgálat egy kis színes téglalapban. Vietnami szolgálat. Haditengerészeti Teljesítményérem. Jó magatartás, hat díj. Tengeri szolgálati bevetés.
És a legfelül, egyedül az első sorban, egy kék szalag vékony fehér csíkkal a közepén.
A Haditengerészeti és Tengerészgyalogság Érm.
Danny temetése óta nem vettem fel az egyenruhát.
Arlingtonban álltam ott. Az esőben. Láttam, ahogy hat tengerész hajtotta le a zászlót a fiam koporsójáról. Láttam, ahogy egy haditengerészeti kapitány letérdelt Jess előtt, átadja neki, és azt mondta: Egy hálás nemzet nevében.
Caleb két éves volt.
Leült Jess ölébe, és játszott a kabátján lévő cipzárral.
Aznap este hazamentem, betettem az egyenruhát a ruhazsákba, és behúztam.
Nem gondoltam, hogy soha többé hordom.
Elővettem a zacskóból.
Lefektettem az ágyamra.
Aztán felhívtam Jesst az emeletre.
A hálószobám ajtajában állt. Ránézett az ágyon lévő egyenruhára. A szalagoknál. Az ujjon lévő arany csíkokra.
Rám nézett.
“Frank,” mondta. “Mit csinálsz?”
“Megyek reggelizni,” mondtam.






