Ötödik rész: A reggel
A reggeli reggele öt órakor keltem.
Lezuhanyoztam. Leborotválkoztam. Kétszer. Ahogy a haditengerészet tanította nekem.
Felvettem a fehér inget. A nadrág. A fekete zoknikat.
Aztán leültem az ágyam szélére a régi bőrcipőmmel és egy doboz kiwi fekete lakkmal.
Úgy ragyogtam rájuk, ahogy 1963-ban a kiképzőtáborban tanultam. Egy vattagolyó. Egy kis víz. Kis körök. Újra és újra. Amíg meg nem látod az arcod a lábujjadban.
Negyven percbe telt. A kezeim már nem olyanok, mint voltak.
Felvettem a kabátot.
Még mindig befért. Többnyire. A középen kicsit szűk volt. Kicsit laza a vállak. 1991 óta veszítettem némi izmot és más dolgokat is felszedtem.
De begombolódott. Mind a hat gomb.
Aztán leültem a komódomhoz a szalagrúddal és egy vonalzóval.
A bal mellre rögzítettem. Pontosan egy nyolcad hüvelyk a zseb felett. Középreállítva.

Szint. Háromszor ellenőriztem a vonalzóval.
A névtáblámat a jobb oldalra tűztem ki. Fekete műanyag, fehér betűk. HALLORAN.
A gallér volt a nehéz rész.
Az ujjaim már nem hajlannak jól. Ízületi gyulladás. Négyszer próbáltam a kampót és szemet a gallér tetejére rögzíteni, de nem sikerült.
Felhívtam Jesst.
Bejött a hálószobámba. Már fel volt öltözve a munkához, a sersítményében.
Megállt az ajtóban.
Rám nézett a kék ruhában. A szalagoknál. Az ujjon lévő arany csíkokra. A cipők, amelyek úgy csillogtak, mint a fekete üveg.
A kezét a szája elé.
“Frank,” mondta. A hangja megremegett. “Úgy nézel ki, mint ő.”
“Tudnál segíteni ezzel a nyakörvel?” Azt mondtam.
Átjött. Ő elé állt, és a horgot a torkomhoz rögzítette. Az ujjai remegtek.
Amikor végzett, mindkét kezével simította a kabát elejét. Kiegyenesítette a nyakkendőmet.
Aztán a homlokát a mellkasomhoz nyomta.

Pont a szalagok fölött.
“Köszönöm,” suttogta. “Köszönöm, hogy ezt megteszed.”

Hatodik rész: Caleb
Caleb hétkor jött ki a hálószobájából.
Az iskolai egyenruháját viselte. Khaki nadrág. Fehér ing. Tengerészkék blézer arany címerrel. Jess előző este terítette el neki. Azt mondta neki, hogy korán elviszjük az iskolába. Ennyi volt.
Belépett a folyosóra.
Látott engem.
Megdermedt.
Hosszú ideig állt ott. Tengerészkék blézerben, hátizsákja az egyik vállán lógva. Rám meredt.
A sötét egyenruhára. A szalagoknál. Az arany gomboknál, az arany csíkoknál és a fehér sapkán, amit a hónam alatt tartottam.
A szája nyitva volt.
“Nagypapa,” mondta végül.
A hangja nagyon halk volt.
“Pont úgy nézel ki, mint apa,” mondta.
Tudtam, mire gondol.
Látott már képeket. Danny a kék ruhájában a korosztályozó iskolai ballagáson. Danny a kék ruhájában az esküvőjén. Danny a kék ruhájában a haditengerészet halála után hazaküldött fotón. A hivatalos. Az, ami a nappali kandallóján áll, a hajtogatott zászló mellett.
Caleb nem emlékszik apja arcára. Két éves volt. De megjegyezte azt a fényképet.
És én álltam előtte ugyanabban az egyenruhában.
Letérdeltem előtte.
A térdeim ropogtak. Mindkettőjük. Hangosan. Caleb majdnem nevetett.
“Az apád úgy nézett ki, mint én, fiam,” mondtam. “Nem fordítva.”
A vállára tettem a kezem.
“Most tedd rendbe a blézered,” mondtam. “Reggeliznünk kell.”
Caleb rám meredt.
“De a cetli,” mondta. “A cetli azt írta—”
“Tudom, mit mondott a cetli,” mondtam.
“Dr. Prentiss azt mondta, hogy a nagyszülők nem jöhetnek.”
“Tudom.”
“Nagypapa,” mondta Caleb. “Bajba fogsz kerülni.”
Felálltam. Lassan. A térdeim megint ropogtak.
“Fiam,” mondtam. “Jobb emberekkel volt már baj, mint Dr. Prentiss.”