
1. RÉSZ
“Ha igazán szeretsz, nem kérdezed, mennyi vérre van szükségük, ezért szó nélkül adományozol,” volt az utolsó dolog, amit Brendan mondott, mielőtt egy nővér a tűt a karomba nyomta.
Negyven perccel később kiléptem a La Jolla-i magánklinika vérbankjából, gyenge lábaimmal, egy vattagolyót ragasztva a karomra, meg voltam győződve róla, hogy valami hősieset tettem a szeretett férfiért.
Barátai szerint Brendan katasztrofális autóbalesetet szenvedett, miközben egy sportautót tesztelt egy magánpályán Bakersfield közelében. Éjjel hívtak, ragaszkodva hozzá, hogy sürgősen kompatibilis vérre van szüksége a túléléshez.
Nem kérdőjeleztem meg őket. Brendan három éve volt a barátom, és bármit megtettem volna érte.
Miközben a liftet kerestem, láttam egy nőt műtőben, aki egy kis orvosi hűtőtáskát tolt. A kézzel írt címke az oldalán azonnal felkeltette a figyelmemet.
A nevem vastag filctollal volt rajta írva: Chloe Bennett.
Követtem őt a csendes folyosón. Bement egy oldalsó szobába, elővette a vérzsákomat a hűtőből, és egy piros biológiai veszélyt tartalmazó hulladéktartóba dobta.
Megdermedtem, azon tűnődve, vajon a szédülés miatt látok-e dolgokat.
Aztán nevetés hallatszott egy közeli VIP lakosztályból, amelynek ajtaja kissé nyitva volt.
“Őszintén szólva nem hiszem el, hogy Chloe megint bedőlt neki,” gúnyolódott egy hang, amitől megállt a szívem.
Közelebb mentem, és benéztem.
Brendan kényelmesen feküdt az ágyon, haja tökéletes volt, oxigéncső, sérülések vagy kötések nélkül.
Lazán görgetett a telefonján, miközben Mason, Wyatt és ugyanazok a testvériségi barátok, akik órákkal korábban zokogtak a telefonban, körülvették őt.
“Melyik tréfát pipáljuk ki ezzel?” kérdezte Mason nevetésében üvöltve.
Wyatt felemelte az ujjait és számolt. “Ez kilencvenhat.”
A szoba nevetéstől robbant ki, és éreztem, ahogy a föld eltűnik alattam.
“Az, akinek ezüst karkötője volt, a szórakozás csúcsa” – emlékezett vissza valaki vigyorogva. “Azt mondtuk neki, hogy Brendan elejtette az évfordulós ajándékát a parkban, így Chloe az éjszaka felét egy heves esőben kutatta.”
“Másnap magas lázzal összeesett,” tette hozzá Wyatt.
“És mégis megjelent a lakásánál, hogy megkérdezze, megtalálták-e a karkötőt,” nevetett Brendan barátja.
Még több nevetés töltötte be a szobát, ami összeszorította a gyomromat.
Emlékeztek, hogy meggyőztek, hogy Brendan kómában van a sürgősségi műtét után, és egy kápolnába küldtek, ahol egész éjjel imádkoztam.
Aztán említették a hamis plágium vádját az egyetem utolsó félévében.
Végtelen órákat töltöttem azzal, hogy bizonyítsam az ártatlanságomat, és végül kihagytam a saját ballagási ünnepségemet.
Mindig is azt hittem, hogy ezek a katasztrófák szörnyű véletlenek vagy balszerencse. Amikor sírtam, Brendan azt mondta, egyszerűen túl érzékeny vagyok.
Aztán egy mondat mindent összetört.
“Már csak három van hátra,” jelentette ki diadalmasan Mason. “Kilencvenkilenc bosszú, és az üzletünk hivatalosan is teljesült.”
“És mi történik közvetlenül utána?” kérdezte Wyatt.
“Brendan végleg szakít Chloe-val, és újra összejön Scarletttel,” magyarázta Mason, simán.
Scarlett.
A nevét hallani olyan volt, mintha ütés érte volna a mellkasomat.
Scarlett Montgomery négy évvel korábban volt a favorit a regionális kortárs tánc bajnokság megnyerésére. Befolyásos családból származott, magánedzőkkel és végtelen szponzorokkal, így mindenki tőle várta, hogy nyerjen.
De én vittem el a trófeát.
Chloe Bennett voltam, egy San Bernardinóból származó könyvelő és általános iskolai tanár lánya.
Még mindig tisztán emlékeztem arra az éjszakára: a tapsra, anyám sírására az első sorban, és apám mindent felvett a régi telefonján.
Sosem tudtam, hogy Scarlett a kulisszák mögött sírt Brendan előtt.
“Chloe ellopta azt a bajnoki címet egyenesen Scarlett kezéből,” jegyezte meg az egyik srác.
“Pont ezért kezdett el Brendan vele járni egyáltalán,” válaszolta egy másik azonnal. “Először meg kellett győznie, hogy őrülten beleszeressen, aztán minden egyes nap meg akarta fizettetni vele.”
Egyszerre értem az igazságot.
Három évig kimerítettem magam, hogy elég legyek. Eltűrtem a hideg csendjeit és finom megaláztatásait, mert úgy hittem, egyszerűen csak nehezen mutat szeretetet.
Aztán Brendan lazán megszólalt.
“Ne csináljatok belőle ilyen nagy ügyet, srácok. Chloe túlzottan belekeveredik mindenbe, hogy senki se kényszerítse őt.”
A hangjában nem volt bűntudat.
Hátráltam, mielőtt bárki észrevett volna, és kibotorkáltam, összeestem egy betonpadra, az arcomat a kezembe temettem.
Rezegett a telefonom.
Az anyám volt.
“Chloe, apád épp most véglegesítette a tucsoni ház bérleti szerződését,” mondta melegen. “Jövő héten költözünk, és még bőven van hely, ha velünk akarsz jönni.”
Hónapokon át visszautasítottam Brendan miatt.
Ránéztem a sötét zúzódásra a karomon, eszembe jutott, hogy kidobták a véremet, és a kilencvenhat megaláztatásra gondoltam, amelyek magánviccek lettek.
“Anya, kérlek, tarts nekem egy szobát,” suttogtam könnyeim között.
Miután letettem a telefont, megjelent egy újabb üzenet.
Brendan: “Gyere át holnap reggel. Még három dolgot kell megoldanunk.”
Még nem tudtam, hogy az utolsó három dolog sokkal többet tönkretehet, mint a kapcsolatunkat.
2. RÉSZ
Aznap este visszatértem a pasadenai lakásomba, bezártam a zárat, és előhúztam egy nagy bőröndöt a szekrényből.
Három év után először nem gondolkodtam azon, hogyan lehetne helyrehozni a dolgokat Brendannal. Próbáltam kitalálni, hogyan távolodhatnék el az életéből.
Ruhákat, fontos dokumentumokat és több családi fotót is bepakoltam.
Amikor megtaláltam az ezüst tánccipőt abból a bajnokságból, megálltam.






