“Nem várom el, hogy visszafogadj,” tette hozzá halkan.
“Milyen figyelmes tőled,” válaszoltam szarkasztikusan.
“Meg tudsz nekem valaha megbocsátani?” kérdezte kétségbeesetten.
Emlékeztem a szédült lányra, aki a rendelő előtt ült, anyámra, aki a hajamon fogta a fürdőszoba padlóján, és az életre, amit Arizonában építettem.
“Nem tudom, hogy számít-e egyáltalán megbocsátani neked,” válaszoltam simán. “A lényeg, hogy már nem kell gyűlölnöm téged, hogy távol maradjak tőled.”
“Ez azt jelenti, hogy már nem fáj?” kérdezte.
“Ez azt jelenti, hogy már nem te döntheted el, mit kezdek az életemmel,” mondtam, miközben felvettem a táskámat és a kijárat felé fordultam.
“Chloe,” kiáltotta utoljára. “Tényleg boldog voltál, miután elmentél tőlem?”
Lenéztem a folyosón, gondoltam mindarra, amin keresztülmentem, és mosolyogtam.
“Tanulok boldognak lenni anélkül, hogy bárki engedélyét kérném,” mondtam tisztán, és végleg elsétáltam.
Mielőtt visszarepültem volna Tucsonba, vettem egy új pár fekete tánccipőt, és felhívtam anyámat a terminálról.
Mondtam neki, hogy Brendan látványa sokkal kevésbé volt túlterhelő, mint vártam.
Ezután utoljára megnyitottam a bosszú mappát, elmentettem egy példányt egy külső merevlemezre biztonságba, és töröltem a telefonomról.
Brendan kilencvenkilenc bosszút akart végrehajtani, azt hitte, még háromra van szüksége, hogy elpusztítson engem, de sosem tudta, hogy a valódi történet a kilencvenhatodik számnál ér véget.
Pontosan akkor hagytam abba, hogy bizonyítsam, méltó vagyok a szeretetére, örökre megfosztva tőle minden hatalmat az értékem felett.
Néha egy kapcsolat megmentése lehetetlen, és az egyetlen ember, akit igazán meg kell mentened, az magad.






